Bach Esz-dur szvit triójára
Ne szólj, ne közelíts!
Nem hó hull, tűz esik.
Elfúlok,
meggyúlok,
fölgyújtnak szemeid.
Ha szó, majd elakad,
ha hó, majd elapad,
elhulló,
lehulló
csillag a derekad.
Oly jó, hogy újra vagy.
Forró
szavaidtól
kigyullad a nap.
Hajnal, hajnalj!
És soha el ne hagyj!
Ha hó volt, leesett.
Ha szó, a közeled.
Ha égek,
elégek,
éljek:
nézzem a szemed.
Forrás: Lélektől lélekig
Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
ontja minden virág a szent tömjénszagot;
járják az est legét a hangok s illatok;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.
Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
Emléked mint arany szentségtartó ragyog.
Forrás: Lélektől lélekig
Másnak –
csak egy templom,
tengernyi kő és üveg.
Nekem –
a beszédes csendben
lehajtott fejek,
halk imaszó és
szerelemért könyörgő,
összekulcsolt kezek.
Hűvös termeiben
gyertyalángok játszanak,
fényük reményt ébreszt,
jeget, páncélt olvasztanak.
A templom két tornya
fenséges, szilárdan áll,
falai közé, be-beszökdös
egy eltévedt napsugár,
hogy szétszórja fényét,
a színpompás rozettán.
Hallod a zenét?
Egyszer – régen –
zsivajos vásárnapon,
gyönyörű muzsika
lágy hangjai között,
a templom falai közé,
szerelem költözött.
Ott élt a torony őre,
ki rút volt és nyomorék,
nem hihette senki,
hogy a szívében,
mély szeretet lángja ég.
(Ó, ha hallanád,
mily fájdalmas
gyönyörűn énekli
– a Szerelem dalát!)
Szemében nincs fény,
bicegve jár, púpot
hord a hátán, de lelke
ép, megérintette egy
csodaszép cigánylány,
– ki táncával varázsolt –
aki látta, nem volt
se élő, se holt, a
férfiszívekbe, égő
vágyakat korbácsolt.
A történet szomorú,
hiszen a lány halott,
az élet mocskos
színpadán megbukott,
megölték szennyes
férfikezek, melyek
hozzá, soha nem érhettek,
hiába szeretett tiszta
szívvel, bűnnel sározták,
mert titokban imádták,
tiltott szenvedéllyel.
Meghalt vele a rút is,
összetörte a bánat,
ráborult a törékeny testre,
a kis cigánylányban
a szépséget szerette,
féltette és óvta,
nélküle nem élhetett,
a Halál, megváltotta.
Nincsenek kínjai,
nem csúfolják többé,
emlékét írás őrzi,
dala halhatatlan,
örökkön-örökké.
Mikor hallom a muzsikát,
az én szívem is fájdalom
járja át,
az a Dal, az én dalom,
bennem él, s amíg élek –
dúdolom.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember, amíg fiatal, erős,
Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
Van a szívében, kürtök és dobok,
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
És mind az élet örömét, a szépség,
A jóság és igazság himnuszát
Ujjongják viharozva és vidáman.
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
Lassacskán szépen elhallgatnak és
Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
Nem veszi észre, hogy fekete posztó
Jön a dobokra és hogy elrekednek
A trombiták s a száguldó ütem
Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon
Magában áll az utolsó zenész
S tört hangszerén egy hang sír elhalón
Mintegy segítségért kiáltva égre,
Majd csak susog és elnémul örökre
A bánat.
Forrás: Lélektől lélekig
Casals Pablo –
gordonkaművész, amint tetszik tudni,
s a Bikában játszott a gordonkáján.
Nos, és oda alig tudtam bejutni,
mert zsúfoltig gyömöszölte a termet
a sok-sok debreceni zeneértő
s a sok művelt kisasszony,
ki otthon a zongorán zenesértő.
Casals Pablo –
gordonkázott is nekik, ahogy illik,
oly szépen s tébolyítón,
hogy attól már a zsebben bicska nyílik.
De mostan nem is ez a fontos – ácsi!
Ellenben volt ott egy bácsi,
akin sehogy se látszott hatás.
Engem, ki magánszorgalomból
széplélek stb., szóval smokk-úr vagyok,
ez a bácsi direkte meghatott,
s megszólítottam: Ahh, uram,
túlfinomult lény, eszményi barátom,
kiből, mint a sós kutakból Parádon,
keserű bölcsesség spriccel szomorúan,
én értem Önt!
Ugye, e zene bármily fene-fínom,
már meg nem indíthatja Önt? Ön kínon
s gyönyörön túl van, Ön egy felsőbb magasság
rezignált régióiból gőggel tekinti,
mily betanult s színlelt pózzal legyinti
a műgyönyör ütemes remegésére
e szép hölgyek fején a sok-sok frizuralaskát?
A bácsi most rám megütődve nézett,
s szólt: Fene enné az egészet,
de én még, uram, nem vacsoráztam,
s nőm őnagysága miatt itt kell lennem,
s nem lehet ennem,
s azt kell hallgatnom, míg e társaságot
Casals gordonkájáért eszi a frász itt,
hogy közben a gyomrom, a gyomrom
nekem belépti díj nélkül is
gordonkázik.
1911.
Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei
Hegedűszó, hegedűszó
hegedű édes zokogása
az a mély hang, a fekete
s a vékony fehér cérnaszála.
Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.
Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.
Mi torkunkban, nyelvünkön ég
de nincs hatalma rajta szónak
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.
A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája
hová talán el se jutunk
de lelkünk mégiscsak bejárja.
Múlt és jövő két szárnya zúg
suhog fölöttünk a teremben –
s amikor végül is lehull
egy pihéje arcomba lebben.
Fölrezzenek. Szemembe süt
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
A kormos égből lágy fehérség
szitálja le ezüst porát.
Dideregve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégse hallható,
mert zsongva, súgva és zenélve
halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem zordon árnyat
egy hófehér szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mint angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul
halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csöndes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
(Végh György fordítása)
Az öntudatnak legvégső határán
leselkedik már fáradtan a lélek,
sokezer árnyszerű életet élve
egyetlen mozdulatlan pillanatban
s tudván, nyugtot nem lel a földön túl se.
Az artériákban a vér se nyugszik,
vágyódik élet és halál után,
min csak vénes-keserű nevetéssel
gúnyolódik a lélek.
Néma kínpad
most az ezer idegszál élete,
mindegyik figyel, minden rezzenésre
van válasza s az éj minden neszét
fájó feszültséggel kíséri.
Zene száll a reszkető messzeségből
ide, szent és fenkölt hangok lobognak,
tánccá fonódva elnyelik az éjet,
e roppant hosszú rémet, – s eleven
víg dallamuk kioldja az időt
a végtelenség kikötőiből.
A fáradt lélek mélye most kidobja
lám, színesen, anyáskodón becézve
az elmúlt nap zsibongó képeit;
boldogan dúskál az emlékezés
sok fényes és csodás kacat között.
Virágzó fák! Fiúk rabló-pandúrja!
virágok, színek, ragyogó szemek
üdvözölnek most mélyen meghajolva
a táguló, alaktalan homályban.
Ahogy az izzó nyári éjszakában
a tikkadt füvet megeszi a harmat –
az emlékezés is varázskezével
a halk húrokra csap s százféle vágy
villan át tükrödön: álom s valóság.
Ó hadd köszöntselek, emlékezés,
páratlan Istennőm s vigasztalóm!
Csendben s figyelve nézem, elbűvölten,
hogy rémlenek fel régvolt drága órák,
miket az idő sem rombolhatott szét, –
tolván a mozdulatlan perceket.
Közben titkon benéz az éj szobámba,
s valahol vár az arany álom is már,
közelgő partjáról felémhajítva
mentőkötelét, hogy megszabadítson…
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
„Az embernek minden nap hallgatnia kellene egy kis zenét,
olvasnia egy kis költészetet,
és néznie egy csodás képet,
hogy a világi gondokat kitörölje az elméjéből,
és észrevegye a szépet,
amit Isten ültetett az ember lelkébe.”
Forrás: Goethe – válogatott gondolatok
A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
A kenyér, mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.
Kezed, mely egykor az asztalon és az ezüstön pihent,
Ujjaid, melyek átfogták a poharat,
Nem hagytak nyomot e tárgyakon, szerelmem –
Érintésed mégis örökre rajtuk marad.
Mert a szívem ott mozgott közöttük mindig,
S áldottá tette őket kezed s szemed;
S szívemben az emlék örökre marad már –
Ismertek ők téged egykoron, s maradnak mindig veled.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
