Nagy, ősi vágy az asszonyok szívében,
hogy átöleljünk minden messzeséget,
hogy a szeretet forró kráterében
eggyé forrasszunk minden nemzetséget,
hogy ne legyünk már gyöngék, elhagyottak,
prédái a kegyetlen viharoknak,
mint a magányos országutak fája,
kell, hogy szívünk egymást megtalálja.
Ha bőrünk barna, sárga vagy fehér,
ereinkben egyként piros a vér,
s kezünk szorosan egybekapcsolódva
a földgolyót védőn körülkarolja,
mint egy végtelen, élő koszorú,
hogy ne lehessen többé háború!
Mert úgy vagyunk, akár az anyaföld,
amely az élet magvaival áldott,
úgy szüljük jobbá, szebbé szüntelen
ezt a megsebzett, háborgó világot,
s jól tudjuk már, hogy mindenünk a béke,
százmilliók élünk, harcolunk érte,
s a vértengerből, mint egy új csoda,
kiemelkedett a nők homloka!
Lehull a fátyol, szellemünk szabad,
érik benne a tiszta gondolat,
s a tudás fénylő szárnyain lobogva,
erőnk a földet védőn átkarolja,
mint egy végtelen, élő koszorú,
hogy ne lehessen többé háború!
Izent a tavasz értünk, asszonyok,
mert tavaszodik szerte a világon,
magyar falvak, városok asszonya
galambot küld, hogy olajággal szálljon…
Kik annyi kínt és szenvedést megértünk,
ma fiainkban, lányainkban élünk,
s ők, mint megáradt, végtelen folyam,
mennek előttünk, zengve boldogan!
S ha bőrük barna, sárga vagy fehér,
ereinkben egyként piros a vér,
kezük szorosan egybekapcsolódva
a földgolyót védőn körülkarolja,
mint egy virágzó, élő koszorú,
hogy ne lehessen többé háború!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
