fordította Babits Mihály
Addig halljuk, míg utoljára hisszük,
hogy az emberszív mindörökre rejtvény,
s bárhogy csűrjük-csavarjuk, hányjuk-vessük,
egyformán gyarló pogány és keresztény;
jobb ha kezet szorítunk s nem keressük
szentek erényét, rideg tanra lesvén:
ha győz is rajtunk olykor a kísértés,
még az erkölcsre nem halálos sértés.
Világi üzlet egyszer hosszú útban
távol marasztott kedvesem szemétül,
de akármennyit nyertem és tanultam,
mindenről ő jutott eszembe végül,
és tűzpontokkal gyúlva drága multam,
mint csillagoktul esti ég ha szépül,
lőn nékem minden esemény, ha tollat
ragadtam, őrá egy szép új hasonlat.
Sietnék vissza már. De jaj, törötten
kocsim még egy éjjelre elmarasztal:
már a viszontlátáson kéjelegtem,
s most tűrni kell, s alkudni a paraszttal!
Bognárral és kováccsal pörlekedtem:
mind kalapál csak, szóval sem vigasztal,
sőt, dühöm látva, még ő kezd morogni.
Mit volt mit tenni? Várni és dohogni.
(… hosszú elbeszélő rész a vendégfogadóban, a lány közeledésével, a belső vívódással, a vágy és a hűség tusájával…)
És már a kakas szól. A lány kisurran
paplan alól, s fűzőjét kezdi fűzni.
Szeme bámulva és hökkenve pillan,
s majd földre csügg; s amint távozva szűzi
teste utolszor még elémbe villan,
szép tagjait tekintetem megőrzi.
De kész a kocsim már, a kürtje harsan,
régi szépemhez röpít vissza gyorsan.
S mivel minden költői alkotásnak
szokott igénye a komoly tanulság,
hódolok én is e kedvelt szokásnak,
komoly versemnek igyen adva kulcsát:
Ki vagyunk téve botlásnak, bukásnak
e föld útjain, melyek olyan furcsák:
a kötelesség ellenáll s hatalmas:
de csak szerelem lehet diadalmas!
