fordította Babits Mihály
Megfogadtam, hogy többet nem beszélek
apácákról. Hisz már ugyis tele
velük minden írásom. Szinte félek,
az olvasó is elfárad bele.
Minden hősnőm apácafőkötőben,
muzsám apácafőkötőt visel,
apácáinkat száz mesébe szőttem,
s habár még százat mondhatnék is el
szerelmeikrül – mert a szerelemnek
nagy menetében első sorba mennek –
vagy még ezer hamis históriát,
amennyit le nem írna tíz diák,
elég volt, s ez lesz utolsó, ígérem.
Egy szőke fiú egyszer, nagy ledéren,
mivel apáca-szeretőt talált,
lányruhát vett föl, s a klastromba állt.
Bajusztalan fiú volt, tejes arcú,
egész gyermek még, és lány-módra karcsú.
Colette nővér! ez lett az új neve.
S a kis Colettet dédelgette Ágnes,
nem vélve, hogy mily drága mulatság lesz…
amíg egyszer csak megszűkült öve.
No volt is a zárdába lárma, botrány,
meglátva egy váratlan csecsemőt.
Egymás fülébe vihogott a sok lány:
»Ez a kis gomba lám, hogy idenőtt!«
Honnan jött? Tán csak nem pottyant az égbül?
És a főnöknő vad haragba kékül:
így beszennyezni ezt a szent tanyát!
Előbb karcerba vetik a mamát,
azután kezdik a papát keresni.
Hogy jöhetett be? Mellyik oldalon?
Magas fal, dupla rács, és nagy torony…
ablak, amin alig lehet belesni…
»Tán lányruhában jött be a betyár« –
szólt a főnöknő – »s juhaink sorában
egy ifjú farkas báránybőrbe jár.
Nos… levetkezünk, mentül szaporábban
mindannyian – nincs semmi irgalom:
az igazságot tudni akarom!«
Ki volt jobban lesújtva zavarában,
mint a hamis bárányka! Semmi mód
nem látszott kettészelni a csomót.
Kihez, mihez forduljon nagy bajában,
hogy ebből a csávából mentse ki?
A szükség végre megsugott neki
egy egyszerű módot, lekötni szépen…
lekötni… mit? Nos, ez a huncut épen.
Hogy mondjam el? Hogy írjam ezt körül?
Lekötni azt… minek a nő örül.
Lekötni, nehogy áruló lehessen,
vékony cérnával, lapossan, ügyessen…
És lekötötte, míg oly sima lett,
mint az apácák combjai felett.
De cérna vagy selyemfonál, ha vékony,
Úristen! szakadékony, pattanékony:
szentet köss így le, vagy angyalokat,
s hozz elibük húsz ifjú zárdalánykát,
mint ott – kik minden köntösük lehányták –
s félek, a cérna mégis elszakad.
Képzelhetik! Oly ritka, büszke bájak
jöttek ott napvilágra! Melegebb
földeknek napja láthat ilyeket
szabadon – boldog, buja, messze tájak
láthatnak tán ilyeket szabadon,
vagy Hellasz hajdan… Éden… mit tudom?
A főnöknő föltette csíptetőjét,
hogy jól megvizsgálhassa az ügyet.
Jelt ad, s húsz ifjú nővér lép előrébb
(az élet fáján gyenge szép rügyek),
oly toalettben, melyet láthatólag
nem a klastromnak szabója szabott.
Gondolhatják, az ifjú lánycsalónak
ez a látvány mily kínokat adott!
Hogyisne! bokros liliomtagok
bokroztak föl előtte, telt arányok;
keblet mutattak, dús csípőt, a lányok –
csak ő takarta mellét érthető
okokból, szegény, balga szerető!
Bár mást is! – de már nincs ami megója,
a masinának működött rugója
s kiugrott, mint a puszták vad csikója,
a főnöknő szemébe – csíptető
messze röpült a padlón – visszahökkent
a főnöknő, majd hátra nem bukott.
Bolond csikó! Ilyen nagyot rugott!
De erre már a klastrom összeröffent
s a főnöknőben gyúlt szörnyű harag.
Hamar kapitulumot tartanak
s az ifjú farkast vén juhok kezére
bízzák büntetni. E vének pedig
az udvar közepére cipelik,
miként meghagyta csapatuk vezére,
s odaállítják egy nagy törzs elé,
de a hátsó felével kifelé,
s bilincset vonva lábára, kezére,
elszéledtek, otthagyva a legényt
a pellengéren, tűnődve, miként
lakoljon a gazember; s míg az egyik
összeszedett minden seprőt, botot,
a másik szent korbácsokért futott
(miket vezeklésül használtak eddig);
a harmadiknak cellák kulcsa csörgött
kezében, miket a gyanúsított
ifjabb hölgyekre duplán fordított:
elég az, hogy mind elvivé az ördög,
pártfogolván a rajtért huncutot.
És lám, jön egy molnárlegény az utcán,
zömök fiú, lányok után futó,
kártyázni, inni, … jól tudó,
meglátja és szól: »Ej öcsém, de furcsán
kötöttek itt le! Szép szent, mondhatom!
Mi bűnért bűnhődsz e szégyenpadon?
Tán valamelyik ifjabb zárdalánykán
követtél el erőszakot? No lám, lám…
Mondd, jól esett? Csinos volt? Érdemes?
Látom, vidám fiú vagy és szemes:
no félhet is bármely apáca tőled!…«
S amaz felelt: »Jaj, ép ellenkezőleg:
hiába kérték ők szerelmemet,
azért ütöttek és karmolva téptek,
és a fához kötöztek engemet.
Nem mertem tenni ily szörnyű vétket,
s nem mernék, bár aranyat oly nagyot
adnának érte, mint magam vagyok.«
Nevet a molnár, és többre se várva
feloldja őt és így szól: »Ostoba!
Még ily szentet nem láttam soha!
A mi papunk bezzeg nem így csinálna.
No fuss hamar, hagyj engem itt helyedbe:
én nem leszek mindjárt úgy megijedve
pár apácától, mint te, bús legény;
csak jöjjenek! elbánok velük én!«
Amaz kétszer se mondatá magának.
És most a molnár fordult be a fának.
Odakötözte jól és elszaladt.
Nos, ezalatt jön ám nagy sorban az apáca-had.
Csakhogy ezúttal nincsen gyertya nála,
hanem bot s korbács. – S a molnárlegényt
körülállják és páholják szegényt,
míg az kétségbeesve kiabálja:
»Csalódnak, hölgyek! Nézzenek meg engem!
Ne véljék bennem azt az ostobát!
Hadd fusson ő! Próbáljanak meg engem,
és csodát fognak látni majd, csodát!
Egynéhány szép nő nem riaszt meg engem!
Csak a korbáccsal ne verjenek engem!
Megteszek minden tőlem tellhetőt…«
»Hát ez a bolond megint mit beszél itt?« –
tűnődtek a fogatlan zárdanénik –
»Nem te kerestél nálunk szeretőt?
Nem te vagy, aki gyereket csináltál?…
Annál rosszabb neked, hogy ideálltál!«…
És záporeső módra verik őt…
Hiába nyögi: »Hölgyeim… bocsánat…
megteszek minden… tőlem tellhetőt…«
Öszvére akközt a lisztes komának
kényelmesen legel az út gyepén –
s odakacsint, hogy jajgat a szegény…
