(Babits Mihály fordítása)
A kis házikó, ahol az ágya áll, legszebb
a föld kerekségén. Fák karjai tartják,
fala szikkadt vályog, a haja szalmahaj.
Nagyon megkedveltem: benne hálunk, mi-
óta hűsek az éjszakák; s minél inkább
hűsek, annál hosszabbak is. Mire a nap
fölkel, édes fáradtságot érzek.
Földön a matrácunk; két fekete gyapjú-
takaró takar be; s a testeink egymást
melengetik. Súlyos melle nyomja keble-
imet. Szívem hangosan ver…
Átfog, úgy szorít, hogy szinte össze-
tör, szegény gyönge kislányt. De ha
belém hatolt, nem tudok többé semmit
e világról, és levághatnák kezemet-
lábomat, mégsem ébrednék fel gyönyö-
rűségemből.
