(Babits Mihály fordítása)
Ez a női alak.
Isteni nimbuszt lehel, fejétől a lábáig,
forró, ellenállhatatlan vonzóerővel húz maga felé,
elmerülök, belefulok a lehelletébe, mintha nem volnék más, mint erőtlen köd; minden elsülyed, csak én nem és ő nem.
Könyvek, művészet, vallás, idő, a látható és szilárd föld,
és amit a menny várt és a pokol félt: mind, mind meghaltak;
bolond idegek, szilaj villámok cikáznak elő, a válasz rájuk ép oly szilaj;
haj, kebel, csipő, lábak lendülése, fáradtan hanyatló kezek, –
egészen feloldódva, az enyémek is egészen feloldódva –;
apálytól ösztökélt áradás, áradástól ösztökélt apály,
édes fájdalomtól duzzadó szerelmi hús,
mérhetetlen sugárai a szerelemnek, forrók és hatalmasok,
remegő kocsonyája a szerelemnek, fehéren fecskendő őrjitő nedv,
nászéjszakája a szerelemnek, amely biztosan és szeliden tör az elnyujtózó hajnali derengésbe,
amely beleárad a szives, odaadó nappalba,
és meghal az édesen ébredő hajnal simuló ölelésében.
Ez a csíra. – Aztán megszüli a nő a gyermeket, a férfit szüli meg a nő.
Ez a születés fürdője kicsinyek és nagyok alámerülése és a feltámadás.
Ne pirúljatok előttem, nők! előjogotok minden mást átölel és minden másnak halála.
Ti vagytok a test ajtói és ti vagytok a lélek ajtói.
A nőben megvan minden tulajdonság és mérsékli azokat,
a maga helyén van, és tökéletes harmoniában mozog,
ő minden, kellő módon elfátyolozva, aktiv és passziv: mindakettő,
épugy magába kell fogadnia a lányokat mint a fiukat
s fiukat épugy mint a lányokat.
Ahogy lelkemet a természetben tükröződve látom,
ahogy látok egy nőt a ködön át, kimondhatatlanul tökéletest, egészségest és szépet:
látom lehajtott fejét és mellén keresztbe kulcsolt karjait;
igy látom én a nőt.
