Kié ez az ige-halom?
Előre-hátra olvasom.
Kinek szólhat az üzenet,
habár címzettje én vagyok —
kéményetek, raktárotok.
Kövületté vált sóhajok
a kürtő hosszán; iszonyat
s narancs-édes szavak vegyülnek.
Itt van, de kokszrideg az ünnep.
Nem fényébe, csak alkonyatja
szoborképzetéhez tapadva
behunyt szemmel úgy szűrni ki
a hahóból a jajkiáltást,
mintha elszámoltatna valaki.
Solymos Ida: Regresszió
Utazó nyár volt, de egész.
Aztán szigetelés emitt, amott.
Kényelmetlenkedés a nappalokkal,
és éjszaka a zátonyok.
Mégis az akárhány hajó,
bármerre úszott,
égtájára ért.
Majd: vízalatti torpedó! –
arcok, arc, visszfénye, hang.
Solymos Ida: Pohárhomály
Kininsöprés.
Mi körnek indult, körbe ért.
És mindez egyszerűbb, mint hihető:
ez volt a lét.
Solymos Ida: Víz alatt
Gepárdfutású lába volt,
nagy ollóujjai,
kilincsrezeknél sárgább arcú,
oboás–klarinétcs,
a szólam ha követelte, fújt fagottot is,
még fülemülét is utánzott,
és a csalogány visszaüzent neki.
S volt ő födetlen megnyilatkozás,
múltból jelen.
Jegyezni érdemes történetem:
Isten halántékához leghosszabbik létra,
távolodása nyújtható folyó.
Hajóm kéménye, amikor tisztelgett,
gondot-viselőn mosta oldalát.
Vízikastélyom kacat:
árboc, vitorla, tat cafrangjai
a hínárlétbe mállanák.
Úszó lakásom lesz nyálkás derengés.
Fejfám a kormány lenne – elragadta,
vonszolja-tolja messzire.