Kaput nyitottál? Jöjj be, kedves,
királyságommal feleselgess!
Siklat a padlóm? Mindenségnyi –
tanultál óvatosan lépni
nagy bajban, vagy kicsi veszélyben:
nem vár új próbát csekélységem.
Hogy a nyoszolyám jégvirágos,
ne vedd szívedre, ne csodálkozz.
Szám soha nem volt, nem lesz mézes,
nem lelsz te szót, hogy megigézhess.
Kezem kenetlen, puhítatlan –
csak önmagamba fonódhattam,
mindig csak magamban hihettem,
szigorral szívig telítetten.
Ha botlottam, hát megtörötten,
sziklák terhével nyűtt ölemben.
Zúzalékük ha szerteszórtam,
magam szolgája, s ura voltam,
tekints az égi madárkára:
esettebb. Gyöngécske a szárnya.
A kegy: láthattál igazabban,
akarva-e, vagy akaratlan,
mint kevesen. Hát így ítélj meg.
Beengedtelek – kikísérlek.
Forrás: Jelenkor, 1976/9.
