Hallgat.
Hallgat néha hosszú órákon át.
Akár a kő.
Akár a fa.
Akár a hó.
Akár a hóvirág.
Hallgat.
Én e hallgatás irígye vagyok.
Bár nyugtalanít ez a hallgatás
Néha.
Mert hátha befelenőtt panaszok,
Megkövült jajok, elhalt sóhajok,
Fínom kéreggel fedezett sebek,
Alíg kinyílt apró virágfejek,
Szorongó, örök, nagy – nagy aggodalmak
Lappanganak kő, fa, hó, hallgatás alatt.
Én azt hiszem, hogy ismerem.
És mégse ismerem.
És ma sem tudom, miért hallgat,
Csak e hallgatás irígye vagyok.
Azután szégyellem,
Jaj, nagyon szégyellem,
Mindíg, amikor szemben ül velem,
Fecsegésben szétszórom magamat,
Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
Aprópénzként elszórtam magamat.
Ő ült, és hallgatott,
S mint foghatatlan súlyt
Éreztem lelkében az aranyat.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
