Losonczi Annának adassék e pár sor;
Lelkem e levélre rálehelem százszor.
Botor bizalommal máskor is így tettem,
Csokorba számodra vérvirágot szedtem.
Végbeli mezőkön döntő büszke torna:
Mintha nagy szerelmem vallomása volna.
Sebet érted kaptam, hej, pedig elégszer –
Vérpiros rubinnál ragyogóbb ez ékszer.
Összefűztem bíbor gyöngysorba, füzérbe;
Odaadtam volna, de senki se kérte.
Híveim elhagytak, jussom elpörölték,
Lelkedben a lelkem orozva megölték.
Gonosz vagyok, mondták, hitehagyott, pártos…
Talán mert a vágyam vissza-vissza szálldos?
Rossz vagyok lovagnak, lantosnak is hitvány:
Lelkem ott felejtém szemed kéklő titkán.
Kiáltják a bűnöm, hogy a szívem máglya:
Szép arany hajadnak perzseli a lángja.
És benne szavadnak ezer hangja támad,
Új hurú kobzomon régi tüzű bánat.
Mert a lantom ifjú, csak a nóta régi:
Ügyesebb, erősebb virágom letépi.
…bókoló beszédre sohase hajoltam,
Lágy citera helyett sikoltó kürt voltam.
A dalom elröppent, hitem elcsatáztam;
Szerelemért magam soha nem aláztam.
Bocsásd meg, az ajkam ha keményre fordul,
Pedig ittas vagyok áldott égi bortul.
Dalom tied; ha kell, véremet is ontom –
Csak téged szeretlek, bár sohase mondom.
Tied a jövendőm, tied dacos álmom…
Losonczi Annának levelem ajánlom.
Forrás: eternus.hu
