Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
balsorsa minden nyűgét s nyilait;
vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
s fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
s egy álom által elvégezni mind
a szív keservét, a test eredendő,
természetes rázkódtatásait:
oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
ha majd leráztuk mind e földi bajt,
ez visszadöbbent. E meggondolás az,
mi a nyomort oly hosszan élteti.
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
útált szerelme kínját, pör-halasztást,
a hivatalnak packázásait,
s mind a rugást, mellyel méltatlanok
bántalmazzák a tűrő érdemet,
ha nyúgalomba küldhetné magát
egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
izzadva, nyögve élte fáradalmin,
ha rettegésünk egy halál utáni
valamitől – a nem ismert tartomány,
melyből nem tér meg utazó – le nem
lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
jelen gonoszt, mint ismeretlenek
felé sietni? – Ekképp az öntudat
belőlünk mind gyávát csinál,
s az elszántság természetes színét
a gondolat halványra betegíti;
ily kétkedés által sok nagyszerű,
fontos merény kifordul medriből,
s elveszti „tett” nevét. – De csöndesen!
A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba
legyenek foglalva minden bűneim.
Fordította: Arany János
