Sinka István: Pásztorének

(részletek)

Parancsolt a póri muszáj,
hónapokig nem láttam asztalt,
de egyszer egy öreg bivalyos
a névnapján felmagasztalt:
meghítt ebédre,
hogy legyen nekem is vasárnapom.

Elmentem hát… A kalapom
ráakasztották egy szegre;
pár fénykép volt a falakon,
a sarokban a bornyúk vedre,
meg gőzlő nagy csizmák egy halomba,
mert levetkőztünk az alkalomra.

Egy vas kasztrojban főtt a kása,
és a bivalyos felesége,
Ilon néni, az ablakot
cifra pokróccal elfödözte,
nehogy a pórok ellensége
a másik nagy kasztrojt meglássa.

– Még az ajtót is bekötözte.
És aggódással a szemén ős-
félelemmel súgta nekem,
hogy betoppanhat könnyen a csősz,
vagy odaállhat nagy csendesen
az ablak alá. Van rá gondja,
ki mit csinál: ő a besúgó,
a kasznár fizetett bolondja.

A másik kasztrojban hús párolgott,
illatos volt róla a gőz. –
Úgy történt, hogy a bivalyos
este tájon kinn ácsorgott
az erdő mellett, s jött az őz.
Valahol téli vadászat
lehetett, mert a bak
lapockái vérben áztak,
s a halál elől már nem szaladt…

Emlékemben él még ma is
e vacsora a téli estén.
Ott volt Tímár, a tehenész,
s a bús kanász, a vén Sebestyén,
kinek két szeme könnyben ázott
egy éve szép fia vesztén;
ott volt Faragó Sárga András,
meg két csikós, meg Csót,
ki jelezte:
ő ma éjszaka – de sajnálja –
az ököristálló éjjelesse.

Bátorból is jöttek ketten,
hol egyszer én eltévedtem,
mikor a pulimat este
az öreg tyúkásztól megvettem,
s Gyarak helyett, az éji ködben,
Talpasnak útnak eredtem.

Ültünk az asztal mellett,
boglyas cselédek,
kis póri lakomán,
fölöttünk mécs égett,
s életünknek e jó során
örültünk, hogy sorsunk egy pillanatra fényes fonál lett.

Én eltettem magamnak egy
hosszú szárcsontot,
esténkint faragtam,
s elmém ilyenkor elborongott,
hogy minden csak mulandóság,
olyan, mint a pára
a Körözs vizén,
mint előttem a tűz,
ha nem táplálja
a fa, s haldoklik lassan a szén.

Többször merengtem így
már abban az időben,
s merengésem között
síri lepedőben
láttam nagyanyámat,
az elszenderültet,
kinek egyszer kétsége támadt
felőlem… ő mondta volt szegény,
hogy futva meneküljek
az álmok elől,
hogy csalódok majd nagyon,
olyan leszek, mint a
félredobott eke,
s hogy hiába int a
messzeség: elsikkad benne a világ ígérete…

Ma már azt hiszem,
neki volt igaza.
Jobb csak csendesen megenyhülni,
vágyni haza,
s ledűlni nagyanyóm sírján,
és keserű szájjal elmondani: de jól láttad.

…Hát kérdheti bárki: mint lehet
az, hogy mint a füst, mi védtelen elszáll,
a fedél alól csak úgy elmehet
valaki, hogy: por volt, viheti a szél.

De én itt állok. Kezem a szívemre tettem.
Meg feleljenek rá helyettem
a régi és a korai sírok…

Hisz elmondtam már, hogy Pusztapándról
elküldték a halál felé
apámat is, aki
– ki tudja – ha olyan nyomor
a kocsija után nem lohol,
és lett volna egy kanálnyi bor,
hogyha a halál rút szagát
érezte volna orvos-orr:
tán nem födte volna el haját
oly hamar a penész…
vagy ha mégis: az elmúlása
nem volna ma is fekete emlék…

Maradok hát csak, aminek születtem:
magam előtt is titok… Egy napon – halott,
aki élt, égett és panaszkodott
a maga módján, a maga nyelvén,
de nem azért, hogy valami isten
meghallja és sok napot
adjon neki… hanem azért csak,
mert a végtelen úton egyedül volt.

S akkor, azon a télvégen
Szalontáról hosszú úton
gyalogolt harminc kilométert
látogatóként a húgom.
Fáradtan jött sok hosszú órán,
nem is ebédelt,
csak biztatta lépése hossza,
mert anyám üdvözletét hozta.

Emlékszem: hosszú barna haját
fútta a szél, hogy mosolyogva
a birkaszín elé odaállt.
S hogy látta: milyen elhagyott vagyok,
csak nézett rám, mint aki most ébred,
félig nevetve, félig zokogva.

Én megmutattam neki a tájat,
messzi a havas hegyeket,
s játékát a sok kisbáránynak,
mert nem adhattam más egyebet…

Aztán ő beszélt nagyon halkan,
tán nem akart egész szíven ütni.
Elmondta, hogy anyámmal nemsoká
elmennek messzi Szalontárúl
egy nagy majorba kenyeret sütni.

Vagy hat asszony is tart majd velük,
azok már voltak ott,
hogy nem lesz napjuk se éjjelük,
és ott lesznek egész késő őszig.

Beszélt… aztán vacsoráztunk.
S hogy kint ne háljon: éjszakára
szállást adott a bivalyosné.
Másnap ragyogó reggel virradt,
s tócsává nőtt a sok habos lé,
mibe szegény kis riadt húgom
indult vissza a téli úton.

Elkísértem – úgy köszöntünk.
A tájból ő még visszahajolt,
és lengettük a két kezünket,
mint amikor egymás után
csókot és virágot öntünk…

Még néztem sokáig utána.
A majorból meg engem néztek,
hogy intettem a messzeségnek.

Így búcsúztunk el… Én, a legény,
s ő, a nagy jány… A szél lehén
szállt a szavunk…

Akkor tudtam meg: most már szegény
rálépett a sors útjára,
szemén majd kín lesz,
hogy most lépked utoljára
az úton víg kedvvel s mosolyogva…

Naponta most is gondolok rá.
Van két virágom: ő és az emlék.

Forrás: Lélektől lélekig