Fészkéből földre hullt
a szárnyatlan madárfióka.
De lábra állt, csőrével csipegetve útnak indult.
Táplálta földi féreg. Torkába repült a szúnyog.
Erősek lesznek csontjaid, madárka. Fölszállsz,
piciny, tollaska lélek, a magasba.
Holnap: szerelmi viadal vár, morzsa-harcok,
hófúvás, nap verése – egyszóval az élet…
Júniusvég. Tücsöklovasság
topog a fűben. Halovány még a szamóca.
A földi éjben gombák fészkelődnek.
Leveleket lapoz az ágak ujja.
A harmat holdasan ragyog. A békák
a pókokat ugatják mohapárnán…
S a légy? Surrogva száll, akár a labda.
Hová tart? Hol merészen a zenit felé,
hol meg hajszálrugóként visszapattan.
Min tépelődik? Hogy – még fészke sincs?
Hogy – mindig egyedül van? Hogy – csak állva alszik?
Én sem tudom. De csitt, ti Földnek, Égnek
teremtményei… Ott valaki jő…
Úgy láttam, könnycsepp bandukolt a fák közt.
De ki hullatta el? Az erdőbe ki küldte?
Mint meztelen nő, csupaszon ment és mezítláb.
S úgy fénylett, mint a szem. De hova párolgott az arc?
Borzadva görnyedett a teste – itt a vég.
Valaki elejtette őt, de ő maga
könnyet hogy ejt? Hisz nincsen néki másik
könnycseppje, hogy az ösvényre peregjen!…
Mire nyomába értem, eltűnt. Én pedig
fejem csóválva ballagtam tovább:
miért a tűző napra ment? Hiszen a nap halál.
***
Forrás: Lélektől lélekig
orosz, világlíra
