már nem beszélnek,
nincs miről,
nem kérdeznek,
ismerik a választ,
ismerik a változatokat,
csak ülnek egymás mellett,
semmibe révedő tekintettel,
napkeltétől napnyugtáig,
a sziklákat morzsoló szélviharokat,
figyelik a csapkodó záport,
a sűrű havazást, a csikorgó havat,
a tenger lomha, örökös hullámzását,
a perzselő nyári napsütést,
és sajgó csontokkal dideregnek,
múltjuk fölé hajolva kutakodnak,
a félelemtől reszketnek és fáznak,
a király és a királynő,
két roskadozó, büszke termet,
menekülésre már nincsen erejük,
végül beleolvadnak jajszó nélkül
az irgalmatlan, jeges éjszakába
Forrás: Lélektől lélekig
