Ó, nézd a furcs, ferde fát,
min hajlik a patakon át,
ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
hogy benne társat ne keresd?
Már ága között az arany napot
nem tartja, madara elhallgatott,
virága nincs már, sem gyümölcse,
ő mégis áll, az alkony bölcse,
mint tünődő, ki ily estelen
a végtelen titkába elmerűl,
és testtel is szelíden arra dűl,
amerre lelke vonja testtelen…
Forrás: Lélektől lélekig
