Az ezeregyéjszaka meséje sem lehet ennél különb.
Tűz és ezüst. A vén hegyek rózsaszínű felhőket pipálnak. S hogy ring a fény! S ó, mily remek a pásztorok subája s kezükben a jelvény: a horgos görbe bot. A lángoló mezőn egy paraszt ballag által és avott ruháján aranyként szikrázik a fény; tornyok tetején, ablak üvegén vibrál a fény keze és rubin tűkkel játszik és pesznye bodzafából is csodafát varázsol. És így tovább: lángorkánban a cserfaág. A nap most király és kegyétől fénylik a szép, bús nagy világ, egy tüzes lángcseppet most a pince is harácsol. Aztán a király megindul – s ó, mily csoda! – Megnő a fák árnyékostora s bodzafa lesz a csodafából újra megint… A jegenyék ujja lengve int s meghátrálnak a fényfalanxok; zűrzavar lesz a nagy színpadon s a futó király lehunyja nagy forró szemét. Álmára szent csöndes zenét perget az est halk gitárja. Aztán csönd lesz. Lehull a díszlet és lezárul a nappal nagy szimfóniája.
Forrás: Lélektől lélekig
