Az innenen már túl, de még a földön
van egy kiégett lankás, hol a vének
lábuk áztatva napfény-pocsolyában
nevetnek csak, nevetnek nappal-éjjel.
Nem alszanak, nem esznek, csak nevetnek,
azon mulatnak, hogy ami mögöttük,
az nincs, mert elmúlt. És ami előttük,
az sincs: mert nem lesz.
Lám, mi vígan vannak!
Ülnék közébük vigadozni én is,
ha otthon tudnám feledni magam,
de fekszem csak, s mintha rokoni hívást
hallgatom, ahogy ablakomba hordja
nevetésük avarát a szél.
Forrás: Lélektől lélekig
