Augusztus, nyárutó…
A Göncöl tengelye,
mint roppant égi óramutató,
némán, merőn mutat már ősz fele.
Kigyúlt hajók
suhannak át az égbolt tengerén,
idő és naptárak…
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
a forró csillagokra rálehel, –
s hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el…
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?
Kigyúlt hajók
suhannak át az égbolt tengerén,
jelek, csodák…
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
ez tán az Isten vajúdó, szent láza,
és itt lenn nincs, aki megmagyarázza.
1920
Forrás: Vers mindenkinek
