Temetem az időt,
mögöttem évek síremlékei.
Csak az jön tovább velem,
amit a lélek szívott magába,
aminek rezgései dalok
vagy síró sóhajok,
ütemet adnak, dallamot.
Vagyok, aki vagyok:
túl a látható világon
én, a határtalan álom,
ábrándos vándor,
aki nem lelte helyét
a kék ég alatt sehol,
mert fölébe vitte a tűz,
ami bensőjében lángol,
fölébe, ahol a hajnal ébred,
ahol a csend is dallam,
s a fények titkot mesélnek.
Hallgatom, hallgatom
feszülten, sóvár áhítattal
a dalt, lesem, fürkészem:
ki üzen vele? És hol van a part?
Hol pihenhet meg az
ábrándos vándor?
Hol oldódhat fel,
időn túlhaladva?
Nincs válasz, csak a csend
rejtőzik a dalban.
Csak a csend, a néma ének,
amit betemettek az évek,
mégis mindig feltámadnak,
s a hajnalról mesélnek!
Egyszer elfogy az idő,
csendben elporladok.
Voltam, aki voltam,
vagyok, aki vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
