Tíz nap után most egyedül,
egyedül mint a csont,
egyedül mint az almacsutka,
mintegy szemétre hányva,
az ürességben kalimpálva,
fejjel lefelé, zuhanva
ama nevezetes csőben,
a közöny bűzös, langy tavában,
mint a lomha víziló, ásítozva,
esztelenül, testi megváltásra várva,
mint a gyermekek, a szelíd bolondok,
mozdulatlanul, egyetlen pontra koncentrálva,
mindent föladva, mindent felejtve,
az érzékelés kapuit bezárva,
s még mindig törekedve, akaratlanul
a valaha áhított cél felé,
mint az elhajított kő, tehetetlenül,
semmi jót nem remélve, mint a sárkolonc
Forrás: Lélektől lélekig
