Úgy vonaglanak szavaim, mint Budapest kövein a haldoklók, s oly formátlanok, mint a magyar ifjak és munkások szétroncsolt holtteste. De lehet-e most másként szólnom? Én nem tudok. Én nem tudok már csak sikoltani.
Felsikoltani az egekre és leborulni a világ legnagyobb hősei, a mai magyar ifjak előtt.
Ó, magyar ifjúság, s ti város peremének meggyalázott drága népe, hozzátok könyörgök: oldozzatok fel bűneimtől és fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, a lelkem már régen a tiétek.
Isten áldjon benneteket, ti élők, s Isten veletek, ti holtak, kiknek véréből leszen a feltámadás.
Magyar Ifjúság, 1956. november 2.
