(apud P. Pázmány)
Mint midőn a páva rút lábait látja,
Nagy szégyenletében helyét sem találja:
Kétfelől a szárnyát mélyen lebocsátja:
Úgy méltó az ember ő tudományában,
Nagy bölcsességében, vak okosságában
Fel ne fuvalkodjék dagályosságában;
Hanem inkább szárnyát ő is leeressze:
Lelkét és elméjét gőgbe ne feressze,
Hívságos céljait szem elől tévessze!
De akármint légyen, mely nagy bölcsessége
Tündöklik Istennek a kis férgecskébe:
Ámbár fel sem fogja ember értelmébe;
Minő természetet oltott belé Isten,
Csudás mesterséget adott néki Isten;
Mindent arányozva hozott létre Isten!
(Magas helyhezetben aki magát véli
Világ rendelését félre is esméri;
Hogyha be nem látja, hiába szemléli.)
Forrás: Lélektől lélekig
