https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Somlyó Zoltán: Álmodás

    … S a napok szállnak, mint az álmodás
    s a szavak sírnak és a szívek vernek,
    mint reccsenése sudár tölgynek, csernek.
    A napok szállnak, mint az álmodás…

    Az idő nyúlik és az idő vész
    s az eddig alvó, ránkleselgő árnyak
    halottainkból föltámadva, járnak
    és zöngve búgnak, mint a kelevéz.

    És összefogva, kergetőzve jönnek,
    mint hírnökei a halotti csöndnek
    és csont az arcuk s a szemeik zöldek.

    Így őrlődnek le a napok halomba;
    a szavak sírnak s nevetnek naponta,
    mint gyerekajkon napkeleti monda…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihai Eminescu: Lacul

    Lacul codrilor albastru
    Nuferi galbeni îl încarcă;
    Tresărind în cercuri albe
    El cutremură o barcă.

    Și eu trec de-a lung de maluri,
    Parc-ascult și parc-aștept
    Ea din trestii să răsară
    Și să-mi cadă lin pe piept;

    Să sărim în luntrea mică,
    Îngânați de glas de ape,
    Și să scap din mână cârma,
    Și lopețile să-mi scape;

    Să plutim cuprinși de farmec
    Sub lumina blândei lune –
    Vântu-n trestii lin foșnească,
    Unduioasa apă sune!

    Dar nu vine… Singuratic
    În zadar suspin și sufăr
    Lângă lacul cel albastru
    Încărcat cu flori de nufăr.

    A tó

    Kék taván a rengetegnek
    Rózsák bontják szirmaikat.
    Ezüst habot ver a hullám,
    Lenge bárkát játszva ringat.

    Tóparton alá s fel járok
    Hallgatózva, várakozva,
    Nád közül hogy ő kiszökken
    S odaomlik a karomba.

    Vizek szelíd szava csábít,
    A kicsiny csónakban párom.
    Kihull a kezemből a kormány,
    Pihen evező-lapátom.

    Holdnak halvány sugaránál
    Ringunk mély-mély bűvöletbe.
    Szellő lebben, zizzen a nád.
    Az ezüst hab csendül csengve…

    Oh, de nem jön! Én magamban
    Sóhajtozom egyre mind itt
    A kék tónál, melynek tükrén
    Tündérrózsák ezre nyílik.

    (1939/1950)

    Finta Gerő fordítása

    A tó

    Sárga, súlyos vízirózsák
    ülnek kék tükrén a tónak.
    Sűrű erdő tava szintjén
    fehér utat szánt a csónak.

    S én a parton álmodozva…
    mintha tán csak arra várnék,
    hogy a nád közt felbukkanjon
    s rámboruljon a szép árnyék.

    Mintha csónakomban ülnénk,
    mintha habmoraj dalolna,
    mintha nyele a lapátnak
    kezemből halkan kihullna.

    Éji varázs alatt úsznánk,
    holdsugárral elkeverten…
    fel-felcsobban az ezüst víz,
    hűs szél zizzen nádon-berken.

    Nem jön senki! – egymagamban
    küldöm sóhajom az égnek.
    Erdei tó acélkékjén
    sárga vízirózsák égnek.

    (1951/1962)

    Hajnal Anna fordítása

    A tó

    Sárga vízirózsák terhe
    Hull az erdő kék tavára;
    Fehér habfodrait szelve,
    Borzolja egy könnyű bárka.

    S én a part hosszán bolyongok,
    Mintha várnám, hallanám
    Őt, ahogy kilép a sásból
    És puhán borul reám;

    Hogy a kis ladikba szálljunk,
    Habmorajban, esti csendben;
    S én kezemből már a kormányt
    És az evezőt kiejtem;

    Hogy majd elbűvölt gyönyörben
    Siklunk holdvilágos éjbe –
    Szellő zizzen át a nád közt,
    Cseng a fodros víz zenéje!

    Óh, de nem jön!… Sóhajtozva
    Állok, társtalan epedve
    Kék tavamnál, melyet sárga
    Vízirózsák ezre fed be.

    (1961/1968)

    Franyó Zoltán fordítása

    A tó

    Erdőn sárga vízirózsák
    Nyílnak kék vizén a tónak.
    Fehér fényű gyűrűzések
    Sűrűjében ring a csónak.

    Őrá várok itt a parton,
    Érzem nyughatatlanul:
    Jönni fog, nádból kibukkan,
    S lágyan kebelemre hull.

    Majd beugrunk csónakunkba,
    Melyhez halk habok simulnak,
    Kormányunk kihull a kézből,
    Evezőink is kihullnak.

    Siklunk drága bűvöletben,
    Hold süt, ránk szitál a fénye,
    Szellő suttog benn a nádban,
    S cseng a hullámok zenéje.

    Ó, de nem jön… Fáj a szívem,
    S csak sóhajtok, árva lélek,
    Partján sárga-vízirózsás,
    Csodakék tavam vizének.

    (1961/1974)

    Áprily Lajos fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

    vágyakozás, szerelem, magány

  • Somlyó Zoltán: Vénülés előtt

    Barázdás szántóföldek hűs pora;
    forrószínű, nagyszárú mákvirágok
    sziromhullása; kék szőlők bora;
    húgom keze nyomán te mindig búgó,
    búsan csendülő szárnyas zongora:
    most, nagyon fájón, tihozzátok szállok!
    Én vénülésre nem vagyok való.

    Most szépülök, a vágyak kora vesztén,
    én: könnyel vető, sírva arató.
    A vérem is csak most himnuszos, bátor,
    mint vihar után a kékvizű tó; –
    a vénülést és még most se szeretném.

    Ti szántóföldek, láttatok vakon;
    te piros mák, a szemem feltüzelted!
    Te őszi bor, megöntözél nagyon!

    S húgom keze nyomán te mindig búgó,
    bús zongora: ajkon, szíven, agyon
    te csókoltál először. Jertek! Jertek!
    Én roggyant lábat még nem akarok!

    Ha temetés jön, mindég elhúzódom.
    S új életek az asszonyi karok
    s néha úgy érzem, hogy elülről kezdem,
    de visszamenni én nem akarok!…

    Segítsetek előre, csudamódon!
    Egy marék hűs por szaladjon velem;
    egy mákvirág sirasson messzi tájon.
    Gazdag hegyen, egy szőlőlevelen
    kezem nyoma piruljon évről-évre;
    zongora búgjon minden estvelen
    és hívjon engem. S várjon, várjon, várjon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XLIII. szonett

    Lecsukva lát legjobban a szemem,
    Mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:
    De ha álmodom, terajtad pihen,
    És, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.

    Kinek árnyadtól árny felvillan, ó,
    Láng-nappal mily láng-képet tárna fel
    Árny-képed, a még jobban ragyogó,
    Ha másod csukott szemnek így tüzel!

    Hogy üdvözülnék (mondom) eleven
    Nappal látva tégedet, ha halott
    Éjben, nehéz álmom s vak szemeken
    Szép, vértelen képed így átlobog?

    Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
    S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Az Egy arcai

    Vagy nem is voltál? S most is magamat
    szólongatom csak?… Téged láttalak
    ki az égből, téged rá a világ
    gyermekeire, szemed sugarát
    – a magamét! – s mennyei burkodat
    földiekre, hogy mutathassanak,
    örök képet, sok múló tünemény:

    palánk mellett, tyúkketrec tetején
    nyestem a nyárfát, téged vártalak,
    s meg is hozott a karcsú lányalak,
    akit oly vágyva kísért a szemem;

    éjszaka egy kerti ablak alatt
    lestelek, víg özvegyet, fürdeni;
    s minden sarkon megvillant isteni
    mosolyod mása, fénylő Rejtelem:

    ellobogott benned a bűntudat
    és megtisztúlt a szégyen… Jelenés,
    akkor is vagy, ha százszor tévedés!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A csókod

    A csókod? Már egyetlen pihenés.
    Évekig semmi; gyors seb azután;
    nyilt, égő seb, mely csukódni kiván
    s hülni; fájó cél a remény mesés

    kalandjaiban; a messzi Kevés,
    mely mindent sürit; a fogoly magány
    bilincstörése; végső tudomány,
    mig hiszünk benne; hazaérkezés.

    Csókolj, kedves! Nagy ut volt! Évekig
    nem tudtam, ki vagy, s most, hogy ajkaim
    ajkadon ismétlik szerelmemet,

    titkok s rémek zsufolnak s oly csodák,
    mintha sziveink percenkint egy-egy
    öröklétet beszélgetnének át.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balogh József: A dalok vallomása

    Körénk gyűlnek az esti órák,
    s nem kérkedünk a harmóniákkal,
    de egymásért lobbanó fegyelemmel,
    szövegeinket átölelve
    szétröpülünk a tétova csöndben
    egy templomnyi nagy teremben,
    majd a nyárra nyitott ablakon át
    sietünk tovább vinni
    a fülledt idő illatát,
    s ahogy a fürge madárszárnyak
    a dallamok diadalát.

    Igen, mi, dalok így segítünk,
    és erősebb lesz tőlünk a hit,
    s az ember velünk álmodja meg
    titkolt, gyönyörű álmait,
    s általunk épül a mondhatatlan,
    és mi, a dallam-angyalok
    így leszünk, mint a csoda-rétek,
    mesék, füvek, fák, a fények,
    s a kósza-kusza szenvedélyek
    örökre halhatatlanok.

    Forrás: Lélektől lélekig

    dal, harmónia, álmok

  • Tóth Árpád: Séta az alkonyatban

    A setét bolt nagy üvegablakán
    Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött,
    Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt,
    S éreztem: messze-messze ül e lány,
    S tudtam: nincsen számomra mosolya…

    S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
    Ezt is lelked karjával átkaroltad,
    S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap,
    Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott
    Keze homlokod nem éri soha…

    Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
    Aki másért olyan szép, nem teérted,
    Hisz maholnap elfárad ifju térded,
    S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
    Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…

    Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
    Hinned: itat még borával az élet,
    S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
    Te is, dalodból, mint aranykehelyből
    Osztod még áhitattal szent malasztját…

    Hiába!… már a városvégi lankán
    Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
    A bölcsek szelíd nyugalma ömölt szét
    Szépmívű arca évötvözte lapján,
    Köszöntött, és én elmerengve néztem.

    Ökrei a barázdát lomhán vonták,
    Mint egykedvű évek az arcredőt…
    S szívemben akkor halkan arcra dőlt
    A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát
    Megbontva, sírt a sűrüdő setétben…

    Forrás: Lélektől lélekig

    alkonyat, vágy, bánat

  • Reményik Sándor: A legizgatóbb film

    Ha egyszer minden láthatóvá lenne,
    Ha filmre vetődnék minden titok,
    Minden, mi huszonnégy óra alatt
    Egy ember lelkén általkavarog:
    A tisztátlanság minden ördöge,
    A bűn-csírák, a kárhozat-magok, –
    Akkor látnók csak, mily sötét az ember,
    Milyen feketén lángoló szurok.
    De akkor látnók csak, mily szép az ember,
    S hogy tusakodnak benne angyalok
    Az ördögökkel – naplenyugovásig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Nem kérdezem már

    Szomorú Testvérem, én megpróbálom
    Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
    Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
    Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
    Az árnyékodat, mely csupán tied,
    Tied, megoszthatatlanul.

    Szerény vagyok én, vigasztalni vágyó testvéred,
    Azt kívánom csupán,
    Lássalak úgy, ahogy láttalak utoljára:
    Ajkad körül nyoma sincs dacnak, keserűségnek,
    Fájdalmas, kemény, szigorú önuralomnak sem,
    Áttetsző orcádon kifinomult, éteri virág a bánat,
    Ha földi gyökere volt e drága virágnak,
    A gyökeret mintha elmetszette volna kegyesen arany olló.
    Két szomorú szemed két nyugtató fényű lámpás.
    Fényük már a szelíd öröm távoli rokona talán.
    Az Ő szomorúságának fénye visszfénylik bennük,
    Ki maga mondta: Szomorú az én lelkem mindhalálig.

    Szomorú Testvérem, látod,
    Így is fáj, fáj,
    De nem nyugtalanít már úgy a szomorúságod.

    Szomorúak a szemeid, ezek a csendes csillagok?
    Magadba nézel, s nézel magad köré:
    Tiszta szemed hogy ne volna hát szomorú csillag?
    Látó ember szeme lehet-e más, mint szomorú?
    S elvehetem-e én szemedből ezt a szomorúságot?
    Hiszen, ha felnézek az égre, érzem:
    Millió szelíd, szomorú csillagszemével,
    Valami legmagasabb, éteri szomorúsággal
    Néz a világ éjjelébe az Isten is.
    Az Isten is.

    1937

    Forrás: Lélektől lélekig

    szomorúság, együttérzés, vigasz