https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Heinz Kahlau: Emberpár

    Már hatvanezer éve
    hevertek egymás mellett,
    mikor csontvázuk meglelék.

    Ahogy meghaltak,
    úgy hevertek.

    Kivették a kezéből asszonya kezét.

    Jékely Zoltán fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Két fény között

    Szemközt a fiúmei kikötő,
    elől a nagy világítótorony.
    Lobban, forog, forgó fénykévéit
    futtatja végig a hullámokon.

    Hátam mögött a sziklarepedésben
    parányi fényű szentjánosbogár.
    Kis hangya, kóbor pille, valaki
    az ő fényénél is hazatalál.

    Hát én, hát én világítok vajjon? –
    Csobban a tenger csorba sziklaélen.
    Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
    A parton állok két fény közt, sötéten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Desmond Egan: Párbeszéd

    tulajdonképpen nagyon keveset kérek –
    egy házikót egy tó partján
    mit egy erdő árnya véd
    (erdőnek kell lennie mindenképp)
    és persze legyen egy kedvesem
    és élhessünk a madarakkal csendesen

    nem kérsz te sokat
    barátom

    csak olyat amit soha senki nem ért még el

    még a madarak sem

    Lajosi Krisztina fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo: Hív a csupa virág május

    Hív a csupa virág május a rétre, ketten
    kószálni, hagyd, hogy a lelkedbe keveredjen
    az erdő, a mező, az árny a fák alatt,
    alvó folyó partján a holdfény-zuhatag,
    a kis ösvény, amely a dűlőútba torkoll,
    s a langy lég s a tavasz s a roppant horizont – oly
    boldogan esd vele alázatos gyönyört,
    csókolja az egek kék köntösét a föld.

    Jöjj, és a csillagok szűzi szeme világa,
    mely annyi fátyolon át tűz le a világra,
    a jó illattal és zengéssel tele fa,
    a mezőkön a dél meleg fuvallata,
    az árny, a fény, a hab, növények zsenge zöldje,
    a természet, amely sugárzik tündökölve,
    tegye, hogy tárja ki díszét – iker virág –
    a szépség arcodon, s a szívedben a vágy.

    Lator László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Orgona

    Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
    talán ezért hívnak engem orgonának,
    április vad kedve suhogtatja ágam,
    azután megfürdöm fényes napsugárban.

    Orgona, orgona,
    illatos muzsika,
    zengő és libegő lila virág…
    fürtjeim lengetem,
    illatom pergetem,
    szakíts le hát engem,
    s légy boldog te világ,
    légy boldog te világ!

    Bimbóim bomlanak, virágdíszben állok,
    már csak éppen május elsejére várok,
    s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
    s orgonaillatom a világra ontom…

    Orgona, orgona,
    illatos muzsika,
    zengő és lebegő lila virág…
    fürtjeim lengetem,
    illatom pergetem,
    szakíts le már engem,
    s légy boldog te világ!
    Légy boldog te világ!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Várnai Zseni: Téli nap

    A nap mint rézvörös korong
    vacog a hideg égen,
    a szív ilyenkor elborong:
    Nem láttam napot régen.

    A szív ilyenkor elmereng,
    s tavaszi fényre vágyik:
    – pattanj ki, rügy, ne szenderegj,
    zöldellj ki újra pázsit!

    Jöjj, hóvirág, szépülj világ,
    virulj tavaszi fényben,
    mosolyogj rám, tűnt ifjúság,
    ragyogj, mint réges-régen!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Szabó Lőrinc: Évák és Kígyók

    Mulasztott, messze paradicsomok
    álma leng körül. Tenger; s viharok,
    melyek ijesztve hívtak. Válaszút
    másik ága, amely csábítva fut
    s vádolva már! Hullt szirmok. Égi hit,
    kétely nélkül. Nem-ismert könyvek. Itt
    egy tétova perc, ott sok hosszu év,
    rossz döntéseké. Gőgös gyengeség,
    hogy nem nyujtottam békülő kezet
    ellenségemnek, aki szeretett.

    A sok veszett táj, a sok de, a ha,
    süllyedt aranyszigetek, a tova-
    kéklő ifjúság: rettenetesen
    fáj néha, hogy egy, csak egy életem
    volt a földön! Zárt paradicsomok,
    mik várhattak bennetek? Mily titok?!
    Milyen almák?! – Óh, nem-ízlelt izek! –
    S mily Évák!… S Kígyók, mily… érdekesek!

    Forrás: Lélektől lélekig

    elmulasztott lehetőségek, ifjúság, vágyakozás

  • Szécsi Margit: Ígéret kertje

    Tüzes margaréta
    lengedez hosszan, kéjjel.
    Csalánok, vert világok
    róla álmodni éjjel.

    Villamos, arany vad,
    sárkány-dereka csörren,
    tükör a sáfrány-ablak,
    benne a kert ring zölden.

    Füves köldökéből
    felnőtt fekete-meggyfa,
    sorsodat kis gallyal
    fölkapja, csillogtatja.

    Forrás: Lélektől lélekig

    természet, álom, sors

  • Tóth Árpád: Tavaszi elégia

    Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
    Közénk terült a távol… és míg az esti csendben
    Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja
    Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.

    S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,
    Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
    S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
    S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

    Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.
    S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,
    És aki elmenőben kecses melledre láthat,
    Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.

    S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
    Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal…
    Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
    Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?…

    Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
    E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
    Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre
    S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?

    S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
    Verseim mondogattam, melyekben csendesen
    Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
    Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem…

    Forrás: Lélektől lélekig

    tavasz, vágyakozás, magány

  • Tóth Árpád: Tavaszi holdtölte

    Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
    Hűs hold aranyával elöntve a lég,
    Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,
    A méla nagy ablakok ív-sora ég.

    Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz,
    Rég elfeledett kezek ósdi müve:
    Foszló violák, halovány, puha nárcisz,
    Mind, mintha virulna, oly édes, üde…

    Ily este merül fel előmbe sok emlék,
    Mint messze homálybul a tarka hajó,
    Elébb remegő, pici fénye libeg még,
    Majd kél a vitorla s piros lobogó.

    S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből
    Felszökken a játszi ezüstszinü hal,
    Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl,
    S fürgén ütemezve iramlik a dal.

    Eltűnik előlem a mély, komor udvar
    És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,
    Szállok haza, messze, a barna darúval,
    Amerre ezüst utat ős Tisza vág,

    Hol mén dobajátul a föld szive retten,
    Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
    S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem,
    Mint hársszirom illata, szállt le fölém…

    Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán,
    Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
    Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
    Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.

    Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben,
    Vad füttyire lomb remegése felel,
    S rezdül szavam: „Engem is elragad innen
    Majd búgva e szörny… maga nem feled el?…”

    De íme a holdat a köd beborítja,
    S álmom zivatar zaja kergeti szét,
    Fáradt fejem ablakaimra szorítva
    Már érzem a nyirkos üveg hidegét.

    S míg éles eső sürü cseppjei mossák
    A fákat, ahol ragyogott a sugár,
    Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság
    Nem fonja körül szivemet soha már…

    Forrás: Lélektől lélekig

    tavasz, emlékezés, ifjúság