Szerző: Mária Németh

  • Liebe Attila: Játssz el egy dalt

    Amikor nem simogatnak a napsugarak,
    mert lustábban kel fel a Nap,
    amikor nem hallatszik tücsök-hegedű,
    mert fakóbban zöldell a fű:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van.

    Amikor nem csengetnek rád a barátok,
    mert kihűltek már a régi álmok,
    amikor ürességtől hideg az ágyad,
    mert ellustultak benned a vágyak:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van.

    Amikor hiába vársz egy őszinte szóra,
    mert por rakódott rá a jóra,
    amikor eleged van magad körül mindenből,
    mert csak a neheze jut az életből:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van.

    Amikor már csak feledés az élet,
    s nem férnek bele lázadó remények,
    mikor mindenki mást mond, mint amit gondol,
    s lelkedben a meg nem értés tombol:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van…

    Amikor nem nézel körbe, mert körbenézni fáj,
    mert fáradt, sápadt s kiégett a táj,
    amikor nem férsz bele abba a körbe,
    ahonnan rád néznek utálva s röhögve:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van…

    Amikor csak vagy, mintha nem is lennél,
    s már reggel az esti gondokkal keltél,
    amikor már nem emlékszel arra a napra,
    mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van…

    Amikor igaznak festi arcát a hazugság,
    szégyenlő szemüket az égiek is lehunyják,
    amikor hűvös fuvallattal készül a vihar,
    testedből, lelkedből minden érzést kicsavar:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van…

    Amikor ostoba törvények ostora ver nyakon,
    elítélnek s megítélnek gőgösen s vakon,
    amikor magadra maradsz a magad igazával,
    s nem rendelkezel már sem házzal, sem hazával:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van…

    Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban,
    játszd azt, hogy mosolyogsz s nem érdekel semmi,
    játszd, hogy érdemes minden nap embernek lenni.

    Játssz koldust vagy királyfit,
    játszd, hogy nem ördög, de Isten irányít,
    játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik,
    játszd, hogy fárad az Isten, de még bízik,
    játszd, hogy jobb lesz, játszd, hogy szebb lesz,
    játszd, hogy még lesz…

    Játssz el egy dalt – csak úgy csendben magadnak,
    játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!

    Forrás: Facebook

  • Kamarás Klára: Talán

    Talán egyszer hiányzom még…
    Mikor tavaszt búg egy madár,
    talán felbukkan egy emlék,
    és akkor majd gondolsz reám.

    Talán lesz nyár és éjszaka,
    mikor minden csillag ragyog,
    egyedül ülsz egy kis padon,
    s azt képzeled, hogy ott vagyok.

    Talán a hulló levelek alatt
    keress egy lábnyomot,
    de visszahozni nem lehet,
    amit az idő elmosott.

    Mikor még nem volt „te” meg „én”,
    csak „mi” – ez volt a szerelem?
    Nekünk nem volt fagy, hó, halál…
    Ne tudj feledni sohasem!

    Forrás: Facebook

  • Kiss Judit Ágnes: Macska télire

    Vegyél egy macskát.
    Vagy fogadj örökbe.

    Egy félvak, lekoszvadt is megteszi,
    vagy egy tépázott fülű csatakandúr,
    ki éppen hitvány zsákmányát eszi
    egy belvárosi, sötét kapualjban,
    vagy egy autó alól pislog ki rád,
    vagy elnyúlik az őszi napsütésben –
    csak az a fontos, hogy legyen cicád.

    Lehet girhes, vagy kövér, mint egy hurka,
    öklömnyi szőrgombóc, még kékszemű.
    Akár ajándékba is kérhetsz egyet,
    macskához jutni roppant egyszerű.

    Mert tél jön mindjárt, és hideg,
    és mi lesz veled, ha nincs cicád?
    Ki bújik be, hogy melengessen,
    melléd a takaró alá?

    Ki dorombol füledbe éjjel?
    (mancsát arcodra fekteti)
    Ki kelt hajnalban nyávogással,
    hogy rögtön enni adj neki?

    Ki kaparja a bezárt ajtót,
    mikor hazaérsz, ki örül?
    Kunkorodó farkkal ki rajzol
    nyolcasokat bokád körül?

    Legyen egy macskád.

    Míg kávézol reggel, öledbe mászik,
    éles karmai behúzva, puha tappancsokon
    sétál az életedben.

    Alig hallani.

    Bundájából kipattognak a szikrák,
    ágyadra gömbölyödik és dagaszt.
    Bújj mellé, tanulj dorombolni tőle,
    ketten könnyebb kivárni a tavaszt.

    Forrás: Facebook

  • Paulo Coelho: Az alkimista (részlet)

    „– Elmegyek – mondta –, és azt akarom, hogy tudd: visszajövök. Szeretlek, mert…
    – Ne mondj semmit – szakította félbe Fátima. – Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok.”

    Forrás: Az alkimista

  • József Attila: Csak a tenger jött el

    Melled két pólusa közt a kék sugár –
    A kötéltáncos álma áll azon.
    A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
    És én már túlsokat kerestelek –
    Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
    S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
    S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
    Szívükben szép, zöld tüzek égnek,
    Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
    S az Úr
    Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
    Ott áll az útjuk végén…
    De én nem vagyok fáradt, kedvesem –
    Csak a tenger jött el a küszöbömig.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Laokoon

    Sötét időkben árnyékát idézted,
    s most benned lüktet vér és test szerint.
    Arcod görcsébe írja már a végzet
    a Laokoon-vonású férfi-kínt.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csanádi Imre: Örök vallomás

    Két ablak közt, a nagy tükör alatt,
    asztalkán áll két ódon gipsz-alak.
    a nő és férfi egymásért hevül,
    hallgatják egymást végtelenül.

    Dalmát? bosnyák? – mi más lehetne még?
    de mindkettő egyazon tűzben ég.
    Cifra mezükre rásüt bár a por –
    a szerelem azon is áthatol.

    A szerelem ha kell a kőben él,
    a szerelem régebb a réginél,
    mint örökség apáról fiúra száll,
    anyjától kapja kölcsönbe a lány.

    Nem ismer kort, és nem ismer határt.
    leküzd mesésen minden akadályt.
    öl és ölel – bosszul és megbocsát, –
    egy nemzedék másiknak adja át.

    Egy érzés elvész, mint a rohanó
    patak egy cseppjét viszi a folyó,
    az óceán is, ahogy hömpölyög,
    régire újat, habot habra lök.

    Régi tüzeket váltják új tüzek,
    régi vizekre csapnak új vizek,
    de mint sziget a tenger közepén,
    itt, formát öltve két szerelem él.

    Ezzel a hullám nem görgött tova,
    el nem födözte múlt idők moha,
    nem is fakítja fényét megszokás –
    ez tartós, igéző lobogás.

    A férfi beszél, az arc és a szem
    elevenen sugárzik – tüzesen.
    Szemét lesüti, elpirul a nő,
    s oly ügyetlen ügyes a legyező.

    Keblét szorítja keze, mintha csak
    szívét nyugtatná, – ó, bolond, vacak
    szív: itt is a gipszköntösön belül,
    kalimpál, aj, boldog-kegyetlenül.

    Így mulatnak, mindennap, egyaránt,
    végigkötődnek napot-éjszakát.
    Szerelmek gyúlnak és hamvadnak itt –
    az ő szerelmük máig ég, vakít.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: A szememet csókold

    Inségemből hozzád
    fohászkodom sírással,
    akarod, hogy jó legyek?
    A szememet csókold,
    hadd lássam a mélyben
    az elásott kincseket.

    Álomban szegődött
    hozzánk és kék lángokkal
    lobogott a szent arany.
    Te adtad az álmot.
    Merre az arany-mély?
    Mutasd meg, hogy merre van.

    Ha meg nem találjuk,
    ha csak fázva didergünk,
    lesz-e nekünk szent napunk?
    A szememet csókold,
    hadd lássak, hadd lássak,
    mert bizony elkárhozunk.

    Forrás: Szeretem a verseket

    v

  • Babits Mihály: Isten fogai közt

        Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
    mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
    És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
    bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
    emelkedéshez, szemben a havassal – fehér sziklák voltak, magányos
    fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú – – semmit
    sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
    lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
    alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos,
    töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
    – minden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen
    – a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
    mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
    nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
    a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
    hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
    föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt – mert szinte már rám
    estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
    És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
    felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
    Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
    föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
    én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
    meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
    sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
    A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

        Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, – akik közt örökké
    vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
    Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
    Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
    is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
    fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
    fogakból házakat faragunk magunknak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: Őszi kérdés

    Megtágul ismét a tömött
    világ. Ágbogaik között
        egyre nagyobb darabokban
        őrzik a fák az eget.

    A végtelenből jő a szél,
    szárnyán madár és holt levél,
        messze röpülnek a széllel –
        lankad a nyári verő.

    Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
    vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
        szürke ború a szívedben,
        hallgatod énekeit.

    Volt egyszer pártod és hadad,
    most itt tűnődöl egymagad –
        ó, nem elég, ha szeretnek,
        hogy te szeress, az a fő.

    Sötét-hajú, mi lesz veled,
    ha majd az ősz benned temet,
        benned alél el az élet,
        száll a levél, a madár?

    Forrás: Szeretem a verseket