Szerző: Mária Németh

  • Ismeretlen költő: Budapest ifjúságának

    Mint vészharangok sürgető szavát,
    Mely őszi estén felriasztva száll,
    Hallottuk hangod pesti ifjúság,
    És vádló hangod szívünkbe talál.

    Veszprém tornyából tekintünk feléd,
    Hős Pest felé, hol vörös most az ég,
    Hol lángoló és vérző szívetektől
    Most minden régi, szennyes rongy elég.

    Nem hallgatunk, a budapesti szózat
    Ajkunkon hívón, zengőn száll tovább,
    Hogy felriasszon gyárat, földet, otthont.
    Támadj fel, ébredj Magyar Ifjúság!

    És talpon állunk, énekelve járunk,
    Mindent betölt a szabadság szava,
    Már véget ér halálos, szörnyű álmunk,
    S lehull az éjjel zsarnok csillaga.

    Az őszi szélben a veszprémi tornyon
    Megint a magyar zászlót lengetik.
    Amíg élünk, míg vízzé nem lesz vérünk,
    A magyar zászlót le nem vehetik!

    Budapest népe, hősök, katonák!
    Nem éltetek és haltatok hiába.
    Isten velünk és Veletek megyünk,
    Szabad életbe vagy a hős halálba!

    1956. október 30.

    Aláírás: Veszprém ifjúság

    Forrás: 1956 Magyarok Világszövetsége – dokumentumok

  • Jobbágy Károly: Mondják a himnuszt énekelték…

    Mondják a himnuszt énekelték,
    úgy indultak a puskatűznek
    s a könnygáz, meg a tűzzel telt ég
    sem riasztotta vissza őket.

    Csorgott a könnyük, talán sírtak,
    Csorgott a vérük, – belehaltak
    Diákok voltak s ők csinálták
    a dicsőséges forradalmat.

    Budapest, 1956. október 24.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • 1956. október 23. – Emlékezés versekkel

    Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét nemcsak a történelemkönyvek, hanem a költészet is őrzi. A szabadságvágy, a remény, az áldozat és az emlékezés sok költőt ihletett meg, és ma is születnek versek, amelyek ötvenhat eseményeit idézik fel.

    A Verskuckóban olvasható művek mellett szeretettel ajánlom a kortárs költészet iránt érdeklődőknek a Poet.hu oldalán megjelent alkotásokat is, főleg az 1956. és az október 23 címszavaknál.

    Október 23. – Versek a Poet.hu oldalán

  • Kozma Andor: Magyar pusztán

    Ébreszti a földet Piros nyári hajnal. Teli van a szívem Szerelemmel, dallal. Ragyogó reménnyel, Merész ifjú hévvel – Teli van a szívem Petőfi versével.

    Napisten az égen Egyre följebb vágtat, Fényözönbe vonja A magyar pusztákat. Útjába gyülemlő Vad vihart ver széjjel – Teli van a szívem Petőfi versével.

    Piros nap búcsúzik Nyugati határon, Sejtelmes alkonyban Éj sötétjét várom. Kifogyott szívemből Hangja tüzes dalnak, De a magyar puszta – Hallga! – most sem hallgat.

    Titokzatos hangok Nagy összhangja támad, Borús-derűs tréfa, Nemes, méla bánat. Megtelik az éjjel Hősi szép regével, – Teli van a szívem Arany énekével.

    Forrás: Magyar versek – Kozma Andor

  • Vida József: Bő szüret

    Kurtafalvi szőlőhegyen Szüretelés nagyban megyen, Azaz hogy csak menne nagyba, Ha nem hagyták volna abba. Hajaha! Most jő még csak a java!

    Megkezdették, annyi igaz, Ebben volna egy kis vigasz, Folytatnák is, amint illik, Ha vón szőlő tudniillik. Hajaha! Most jő még csak a java!

    Üres a tő, gyéren hajta, S ami kicsi volt is rajta, Leolvasták azt régóta, Kit a madár, kit a róka. Hajaha! Most jő még csak a java!

    Csak három fürt maradt rajta, Az is holmi veszett fajta, Olyan kemény, oly savanyú Csupán nyulat lőni való. Hajaha! Most jő még csak a java!

    Egy a papé lett belőle, Ki majd beteggé lett tőle, Másik jutott a kántornak; Könnyei még most is folynak. Hajaha! Most jő még csak a java!

    Présbe került a harmadik, S szorították három napig, De csak nem jött annak leve, Hanem a prés megrepede. Hajaha! Igy maradt el a java!

    Forrás: Magyar versek – Vida József: Bő szüret

  • Gulyás Pál: Égi rajz

    Egy kis kunyhó van itt a papíron, a kis kunyhón piros a födél. Pöttyes gombák ülnek a tövében s a kunyhó fölött fehér rózsákat és kék ibolyákat tart a szél. A ház fölött lebegnek a rózsák, a rózsák fölött felhő tüzel. S minden olyan közel van egymáshoz, minden olyan testvéri-közel.

    Kislányom rajza alá

    Forrás: Versek mindenkinek;

  • Somlyó Zoltán: Dzsungel

    A gyötrelmes hétköznap-élet nem nézi: állat-é vagy ember… Igát kovácsol a fénybül is s a csalánt virágként kínálja… Nem kíméli a szem szent tükrét, beléröhög ördögi daccal. A szívből is lábat csinál, hogy önmagunk elől is fussunk… Így szaladunk, mint a majom, négylábon, s búnk fájára mászunk… S néha, mint őserdei vad, alázott fogunk csattogtatjuk. Test: közönségesség vagyunk! Mert ránkparancsolta az élet! …de a lélek néha azért mégis kicsap lángként belőlünk. Éj hull a mély dzsungel fölé, a majom ott lóg a kenyérfán és a bozót fölött a hold ezüsttányért kínál elébe… Torkán valami furcsa hang énekszerűen ömlik széjjel s a hold ezüsttányérjáról a majom lakmározni kezd el…

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Dsida Jenő: Mennyi élet!

    Vonatkupémban kiabálnak. A mezőkön csapzott-hajú, jókedvű, izmos emberek égfelé tárják karjukat. Mének robognak versenyt velünk, pattog az ostor a dombélen, barna rögöt szántanak, vetnek.

    Zúg, rohan a vonat s lázas homlokomat neki feszítem az ablaküvegnek.

    Nagyiklód, 1925. november 10.

    Forrás: versekmindenkinek.hu

  • Karinthy Frigyes: Mariska és Károly bácsi

    I

    Hatéves kislány volt Mariska akkor
    És “Körbe-körbe” járta egyre, kérem
    Ott járt “kint a bárány, bent a farkas”
    És “Bujj-bujj zöld ág” a Reviczky-téren
    És “Mariskából angyal lett” miegymás
    Így szólt a dal a bérkaszárnya-gangon
    És a kislányok közbe tapsikáltak
    És énekeltek vékony cérna hangon:
    (tapsolva)  “Mariska ült egy kövön
            Egy kövön, egy kövön
            Mariska ült egy kövön,
            Egy kövön.”

    II

    A kövön ülni sem lehet örökké
    Mariska felnőtt és Mariska szép lett
    Egy gazdag és idős ur megszerette
    És feleségül vette, vette, végleg.
    Mariska most nagyuri nő, kalappal
    Az arcán púder, legalább tizér,
    Tizenkettőkor fekszik, délbe ébred
    A budoárba várja két frizér:
    (tapsolva)  “És fésüli a szép haját
            Szép haját, szép haját
            És fésüli a szép haját
            Szép haját.”

    III

    Egy házasság csupán egy férfit ismer,
    Ki vajmi gyakran utrakel s utazgat
    S némely dolognak meglepő hiányát
    Egyként megérzi a szegény s a gazdag
    Egy éjszakán oly fülledt és meleg lett
    A ház amelyben Mariska lakott:
    Nem bírta el, hiába, és kitárta
    A téli kertre nyiló ablakot.
    (tapsolva)  “És bejön hozzá Károly bácsi
            Károly bácsi, Károly bácsi
            És bejön hozzá Károly bácsi
            Károly bácsi.”

    IV

    Örökké nem tart semmi a világon,
    A tudománynak igy szól számos bölcse,
    Nemcsak az alma s gesztenyevirágnak,
    A szerelemnek is terem gyümölcse,
    Mariska egyre busabb és zavartabb,
    Egészen furcsán érzi most magát,
    S véletlenül meglátogatja egy nap
    Egy ismerős, idősebb hölgybarát.
    (tapsolva)  “Mariska miért sirsz te
            Sirsz te, sirsz te,
            Mariska miért sirsz te,
            Sirsz te?”

    V

    Hogyisne sirnék, sirja bus Mariska,
    Egy kis Mariska lesz majd nemsokára.
    Nem kérte senki és nem várja senki.
    És nem hasonlit a szegény papára.
    A bölcs asszony rejtélyesen mosolygott
    És a fülébe sugott szavakat:
    S a születendő kis Mariska dolgát
    Elintézték néhányka perc alatt.
    (tapsolva)  “Mariskából angyal lett
            Angyal lett, angyal lett,
            Mariskából angyal lett
            Angyal lett.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Boda Magdolna: Levélrészlet

    Kellene ma a tegnapi megtartó hitem. Elbotorkáltam. Nem lelem a hidat. Nem tudom, hogyan lehet átjutni a mából a holnapba. Épségben. Kiáltanék: HÉ EMBEREK!! De nincs itt senki. Senki. Jó lenne sírni. Nem vagyok szomorú. Vidám sem. Csak vagyok. És olyan jó lenne, ha bárki is örülne ennek. Hogy valaki idelépne hozzám, két kezébe fogná arcom és azt mondaná: kellesz. Persze vannak akik ezt mondják: kegyes hazugság. Én próbálom a hazugságot igaznak hinni, mert nem kell már a küzdelem, hátha mégis veszíthetek.
    Már a harc sem kell. Ilyenkor lenne jó menni. Menni egyedül. Jó messze. Jó lenne a friss széna illata, és jó lenne alkonyórán szembenézni a nappal. Megkérdezni, mivégre tette útját. Mennyi örömet és mennyi fájdalmat hagy maga után egy-egy nap, mikor a horizont alá hajtja nagy busa fejét.

    Tudod, jó, ha vannak olyan esőutáni fülledt, párás, fojtogató napok, mikor egy hintaszékben ülni volna jó. Ez most minden vágyam. Szép nagy terv. Szép nagy vágy. Egyszerre sírnom és nevetnem kell. Egy hintaszék. Egy kurvanagy hintaszék. Úgy belehuppanni és kinevetni a világot. Egy kedves hintaszék, ami, ha szomorú vagyok, úgy kéz nélkül körbeölel és elhiteti velem: jó a világ. Egy hintaszék. Egy szentély, ahol a könnyek is édesek, mert egy pont, ahol hihetem: van szeretet. És hát persze, hogy van: majd én ülök ott, mosolyogva, mert már rég becsaptam magam, amikor hittem: van jóság. Vagy bármi más, amiért érdemes az ősz, a tél, a tavasz, a nyár. Valami nagy titok, amiért a föld rója csendes köreit, A titok, amiről az utolsó pillanatban tudom meg: végig ott lapult a markomban. Hát ilyen vagyok. Ilyen hülye vagyok. Cinikus, konok, gunyoros, szelíd, élni-halni akaró, vállraborulós fajta, mitöbb szenvedélyes is és telhetetlen, mert részletek helyett az egészet akarom, mert nem osztozom, nem vonz falka. És lusta is, . . . nagyon lusta, nagy gömbölyű formák, a zöld és narancs szín ejt rabul, almaillat vagy barack. Gyűlölöm a szegfűt és félek a harmatcseppes rózsáktól, mert gyengévé tesznek. Ilyen vagyok, sőt.

    Forrás: Lélektől lélekig