Szerző: Mária Németh

  • Petőfi Sándor: A csavargó

    Önkénytelen az ember,
    Mindenre születik,
    Mint a magasb hatalmak
    Ott fönn elvégezik.
    Fölöttem is határozott
    Az égi végzemény:
    Csavargónak születtem,
    Csavargó vagyok én.

    Betérek Debrecenbe
    Bolond Istók gyanánt,
    S tovább megyek, ha ittam
    Bort és öleltem lyányt.
    Ma itten, holnap ottan,
    Csak ez az élemény…
    Csavargónak születtem,
    Csavargó vagyok én.

    Igaz, most a cudar sors
    Rútul bánik velem:
    Lekötve hívatalhoz
    Tengődöm egy helyen.
    De nem tart ez sokáig,
    Igy biztat a remény;
    Mint voltam eddig, újra
    Csavargó leszek én.

    Pest, 1844. június végén

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Fekete kenyér

    Miért aggódol, lelkem jó anyám,
    Hogy kenyeretek barna, e miatt?
    Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
    Tán fehérebb kenyérrel él fiad.
    De semmi az! csak add elém, anyám,
    Bármilyen barna is az a kenyér.
    Itthon sokkal jobb ízü énnekem
    A fekete, mint máshol a fehér.

    Szalkszentmárton, 1845. július 13–21. között

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Az őrült

    – – – – Mit háborgattok?
    Takarodjatok innen!
    Nagy munkába’ vagyok. Sietek.
    Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;
    Megkorbácsolom a világot!
    Jajgatnak majd és én kacagok,
    Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam.
    Hahaha!
    Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kacagunk.
    De a halál azt mondja: csitt!
    Egyszer már én is meghalék.
    Mérget töltöttek azok vizembe,
    Akik megitták boromat.
    S mit tettek gyilkosaim,
    Hogy gaztettöket elleplezzék?
    Midőn kiterítve feküdtem:
    Reám borúltak s könnyezének.
    Szerettem volna fölugrani,
    Hogy orraikat leharapjam.
    De nem harapom le! gondolám,
    Legyen orrok és szagolják,
    Ha rothadok, s fúladjanak meg.
    Hahaha!
    És hol temettek el? Afrikában.
    Az volt szerencsém,
    Mert egy hiéna kiása siromból.
    Ez az állat volt egyetlen jóltevőm.
    Ezt is megcsaltam.
    Ő combom akarta megenni:
    Én szívemet adtam oda,
    S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.
    Hahaha!
    De hiába, csak így jár,
    Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
    Mondják: virágnak gyökere,
    Amely fönn a mennyben virúl.
    De ez nem igaz.
    Virág az ember, melynek gyökere
    Ott lenn van a pokolban.
    Egy bölcs tanított engemet erre,
    Ki nagy bolond volt, mert éhenhala.
    Mért nem lopott? mért nem rabolt?
    Hahaha!
    De mit kacagok, mint a bolond?
    Hisz sírnom kellene.
    Siratni, hogy oly gonosz a világ.
    Az isten is felhőszemével
    Gyakran siratja, hogy megalkotá.
    De mit használ az ég könyűje is?
    A földre hull, a ronda földre,
    Hol az emberek lábbal tiporják,
    S mi lesz belőle,
    Az ég könnyéből?… sár.
    Hahaha!
    Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona,
    Érdempénz melleden a nap,
    S ruhád, rongyos ruhád a felhő.
    Hm, így eresztik el a vén katonát,
    A hosszu szolgálat jutalma
    Egy érdempénz és rongyos öltözet.
    Hahaha!
    S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,
    Midőn a fűrj azt mondja: pitypalatty?
    Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!
    Az asszony vonzza magához a férfiakat,
    Mint a folyókat a tenger;
    Miért? hogy elnyelhesse.
    Szép állat az asszonyi állat,
    Szép és veszedelmes;
    Arany pohárban méregital.
    Én ittalak, oh szerelem!
    Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
    Mint egy mézzé vált tenger;
    De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
    Mint egy méreggé vált tenger.
    Láttátok-e már a tengert,
    Midőn a fergeteg szánt rajta
    És vet beléje halálmagot?
    Láttátok a fergeteget,
    E barna parasztot,
    Kezében villámösztökével?
    Hahaha!
    Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.
    Érett gyümölcs vagy, föld, lehullanod kell.
    Még várok holnapig;
    Ha holnap sem lesz a végitélet:
    Beások a föld közepéig,
    Lőport viszek le
    És a világot a
    Levegőbe röpítem… hahaha!

    Szalkszentmárton, 1846. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Téli sóhajtás

    Már a tél elérte a várost,
    plakátok nyalják a ködöt,
    a szerelem sós íze magányos
    számat marja, mint két pólus között
    a neonfény északsarki, havas
    tündöklése – a szerelem
    szívem s szíved közt hatalmas
    ívként kigyúlt: nem vagy velem.

    Szabad kóborgó, ámulok,
    önként a karodba mi űz?
    A tél fehér pincéibe lucsok
    verte tavasz fénye betűz,
    így omlik össze majd a gőg,
    és fortyogó kamaszkorom,
    fennhéjázása összetört
    szelíden szóló szavadon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Barátaim megölelének…

    Barátaim megölelének…
    Szivökhöz nyomták szívemet;
    Bennem mi boldog volt a lélek!…
    Később tudám meg: mért öleltenek? –
    Azt tapogatták, míg öleltek:
    Hol van legfájóbb része e kebelnek?
    Hogy gyilkukat majd odadöfjék…

    És odadöfték!

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: A Semmi álma

    Elszenderült a Semmi
    És azt álmodta, hogy Valami lett,
    S az a Valami – én vagyok!

    És azt álmodta, hogy a messzeségben
    Előttem egy szent Cél ragyog,
    Egy ismeretlen Cél,
    Amely felé megyek, megyek…

    És jönnek szembe utasok
    És kérdeznek: honnan jössz?
    És felelek rá: nem tudom!
    És kérdeznek: hová mégy?
    És felelek rá: nem tudom!

    Lopódzva jő az Alkony, –
    Lilába olvadnak a zöld mezők
    És szürkébe a kék hegyek,
    És én fáradtan, csüggedt fővel
    Megyek, megyek!… –

    – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Milyen furcsákat álmodik a Semmi!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: A völgy s a hegy

    Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)
    Ha én hegy volnék! milyen isteni
    A csillagok szomszédságábul
    A nagyvilágra letekinteni.

    Az a boldog hegy, ott uralkodik
    Királyi széke dicső magasán,
    Körűlövedzi hódolattal
    Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.

    A kelő nap, első sugáriból,
    Tesz homlokára aranykoronát,
    S a lemenő palástul adja
    Rá végsugárainak bíborát,

    Ha én hegy volnék! itt elbújva kell
    Áttengenem homályos éltemet,
    A szomszédig sem láthatok, s a
    Szomszédból sem láthatnak engemet. –

    Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
    Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
    Ez a magasság, e dicsőség,
    Amelyet tőlem úgy irígylenek.

    Engem talál az első napsugár
    És az utósó is rajtam ragyog,
    És mégis mindig olyan puszta
    És mégis mindig oly hideg vagyok.

    Pillangó, harmat, csalogány, virág…
    Hiába hívom, egyik sem szeret,
    S mi odalenn enyelgő szellő,
    Az idefönn csatázó fergeteg.

    Ha én völgy volnék! élnék ott alant
    A nagyvilágtól mélyen rejtve el,
    S cserélgetném a boldogságot
    A szép tavasz kedves szülöttivel!

    Pest, 1848. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Rábamenti alkonyat

    Szeretem ezt a fáradt férfi-sort,
    mely síp jelére és sziréna-szóra
    megindul tarlón s hűlő réteken
    a városvégen surranó folyóra.

    Lihegve jönnek, izzadt-kormosan,
    az izmuk reszket még a kalapácstól,
    fülükben búg a lenditő kerék,
    reszelő sír, és vasfűrész rikácsol.

    Ez asztagtól jön s tarlókon csap át,
    kiszikkadt testét szúrja még a polyva.
    A cséplőgépek forró kórusát
    a vére most is zúgja, zakatolja.

    Vetkőznek. Barnák. Vízbe rontanak.
    De egyikük fehér, akár a testem.
    Van szíjas testü és torzul sovány,
    mint Krisztus teste falusi kereszten.

    De most erősek. Hősök, hangosak:
    kurjantanak s atléta-nagyra nőnek.
    Az örömüktől felriadt vízen
    lapos kaviccsal, versenyezve, szőnek.

    Letisztul róluk füst és munka-szenny,
    hancúroznak habosra szappanozva.
    Aztán tombolnak s szomju bőrüket
    a felcsapó víz végigzáporozza.

    A parti gyepről int a zubbonyuk.
    Áldott-meleg a kormos ing. A Rába
    sugártalan. Egy csodakék madár:
    szalakóta repül az éjszakába.

    Éhesek, frissek. Tiszták, pajkosak.
    Sötét hajukról vízcseppek peregnek.
    Lelkükben tündér jár: a kedvesük,
    s a hűs gyepen füttyösen dideregnek.

    Pápa, 1932

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Li Taj-po: Tündérsziget

    Ó drága napfény, tündér Holdvilág!
    Sugárotokból él e holt világ,
    s körökben, miknek útja végtelen,
    ragyogtok nyüzsgő emberek felett:
    ó hogy szeretnék élni veletek!

    Hallottam egykor, régen, hajdanán,
    van egy sziget, melyet túl Indián
    rejt kék ölén a Déli Óceán:
    hol smaragd-erdőn aranyág fakad,
    s tündér les rád minden virág alatt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Éj van…

    Éj van, csend és nyúgalomnak éje,
    A magas menny holdas, csillagos;
    Szőke gyermek, kékszemű kökényfa,
    Drágagyöngyöm! mit csinálsz te most?

    Engem édes álmak környekeznek,
    De nem alszom, ébren álmodom.
    Minden álmam egy fényes királyság,
    S koronája te vagy, angyalom!

    Be szeretném most, ha lopni tudnék,
    A lopás bármily rút lelki folt!
    Meglopnám az álmak kincstárát, hogy
    Gazdagítsam a szegény valót.

    Pest, 1845. augusztus

    Forrás: Lélektől lélekig