Elég egy oldalpillantás,
s eltűnik a nyár,
ősz kapaszkodik vérző körmökkel
a ház falán,
a borostyán közt bogárhulla,
madármúmia,
tudja jól a nyári sereg,
hogy el kell múlnia,
de kinőtt, röpült, mászott
mégis boldogan,
mert e kurta végtelenben
neki dolga van.
Rábiccentek megnyugodva,
mint egy imára,
én is ilyen árnyat vetek
az idő falára,
ha majd egyszer oldalt pillant
lustán az Isten,
recehártyájára ég
a testem.
Forrás: Magyarul Bábelben
A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
Az indulók. Az újságot, vígságot
hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
Vashidak. A szemafor épp pirosat
mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
vesztegel. Órák, napok, századok
vesznek el. Rándulva, lódulva
indul, füttyent, tolat, sínt vált
a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
tolongva a csarnokon áthömpölyög.
Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?
Szemünk ki a sötétbe mered.
Ellankadunk. Dülöngve bóbisko-
lunk. Utunk – örök. Váltókon,
végtelen vágányokon kattog a
kerék, hidakon átdörög. Meddig?
Hová? Melyik állomásra szól a jegy?
Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk?
Talán nem is mi utazunk? Hisz
messzire, jaj, messzire mindig
csak mást visz a vonat, s míg
végképp nyoma vész túl a kanya-
ron, árvultan intünk utána
a kiürült peronon.
Forrás: Magyarul Bábelben
A sok cigányt mind elvitték,
nagy árkokat ásni vitték.
A nagy árok lassan mélyül,
víz bugyog fel a mélyérül.
Szegény fiúk, mind mifajták,
a csendőrök űzik-hajtják,
verik őket, kapják kézre,
lemaradót puskavégre.
Az a nagy árok minek kell,
a fekete, feneketlen?
Nem tudják, honnan is tudnák,
csendőröktől meg nem tudják!
Ha tudnák, hogy minek ásnak,
hogy maguknak, hogy nem másnak,
maguknak, a többieknek,
asszonyoknak, gyerekeknek.
Forrás: Magyarul Bábelben
Szent Mária, Szűz leány,
Jézus anyja!
Júdások között,
jászolnyi csillag kíséretében.
Pilátus előtt,
maroknyi feszületszeggel,
arcodról szökő fényben állok,
egyszál magam,
egyszál magam,
mint Jézus a kereszten.
Hontalan lelkem kér bebocsátást hazádba,
könyörülj rajtam,
Jézus anyja!
Sugaraiddal tisztíts meg,
add rám áldásodat.
Ámen.
Forrás: Magyarul Bábelben
Segítsd, Isten a cigányt,
Lelhesse meg a hazát.
Segítsd meg a nemzetét,
Amíg a világon él.
Bejárta a világot,
Nem talált csak bánatot.
Az élete csak a gyász,
Segítsd, Isten, a cigányt.
Bejárta a világot,
Hosszú út volt, meg átok.
Hosszú út volt, hideg sár,
A szívében csak a gyász.
A bűn, ha elkövette,
Azt már rég megfizette.
Megfizette szívével,
Tiszta piros vérével.
Gyertek, gyertek cigányok,
Leljük meg az országot.
Leljük meg azt a helyet,
Ahol nem hullnak fejek.
Segítsd, Isten, a cigányt,
Békét leljen és hazát.
Segítsd meg a gyermekét,
Lelje meg a nemzetét.
Forrás: Magyarul Bábelben
(Joca homloka mögé)
Nem magamért, magadért,
tűzben születő fiadért, mélyen
megsértett jövődért, Krisztus
kiömlő véréért,
Anyám – Nagyanyád színéért,
Apám mosolyáért.
Ha kell:
csillagokat cenzúrázni,
ha kell:
a mindenségbe belelátni,
ha kell:
az égen új utakat vágni,
ha kell:
emberként mindent megcsinálni,
élni, élni, így lenne jó!
Ne mástól várd
sorsod jobbítását,
nálad már ne legyen ébredés. Aki
várja, hogy jöjjön a hajnal, sötéten
borul csak rá az ego.
Ha együgyű a jóhiszeműséged,
elveszik gyermeked, s feleséged.
Nem virágos réten nyári szellő,
nem lágyszirmú illatos ibolya,
nem pisztrángot termő hegyi csermely, nem
villám, nem mennydörgés, nem orkán:
Istenáldott földi akarat.
Forrás: Magyarul Bábelben
Kenyérsirató esteken,
mikor a macskák holdat lopni jártak,
a fal tövébe kuporodva
soroltuk egymásnak
félig kitalált álmainkat,
jól kicifrázva, hosszan, sóváran
(jó álomfejtő suhanc nem volt közöttünk).
Tréfát űztünk a szegénységből,
keserű szájjal trágárkodtunk,
csámcsogtunk száraz torokkal,
kegyetlenül.
Ha meguntuk egymás álmait,
Seherezádénk, a púpos Vak Kucsi
meséit hallgattuk félálomra dőlve.
Szavára ültünk,
fényes ruhában hasítottuk az eget,
kényesen.
És jött a reggel!
Lábszárunkra zuhant a vályoggödör,
csillogó bogárhátunkra szakadt.
A perzselő nap tarkónkra csapott,
harangzúgást toborzott körénk
nem jött az ebéd!
Szeretőnk mellettünk vágta a sarat,
ő sem ismerte a konyhaillatot;
hideg sóhaját csak éjjel hallatta,
mikor már a mese is valósággá vált.
Forrás: Magyarul Bábelben
Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
hogy elfelejtek emlékezni rád.
Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
s eszembe juttassa az arcod,
a szád simogató szirmát,
puha kendőt: az érintésedet,
és ahogy ölelőn nézett a szemed.
Mint csodálatos kaleidoszkóp,
villan sok emlék, játszik és forog.
A híd, hol vártalak, a szél, a nád…
régmult öröm, most hol lehet tanyád?
Úgy eltűntél, vajon hová maradtál?
Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.
Most megtanulok úgy élni ezentúl,
hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
Mint őszi ág, levelét,
emléked úgy elejtem.
Ha meghalok majd,
mindezt elfelejtem.
Forrás: Magyarul Bábelben
Tavasz
Szoknya forog; vagy ezer,
nagy, téres földszagú csűrben.
Minden lány a babám
lesz! Sosem áll meg a tánc.
Nyár
Szépmívű óratorony.
Körülötte rohannak a felhők.
Fényes dél van, örök!
Áll az arany mutató.
Ősz
Rozsdás-szürke mezőn
imbolygó vézna ökörnyál:
Kísértet-szeretőm!
Kapdos a szívem után.
Tél
Mennél lassabban
jár botra hajolva az ember,
annál gyorsabban
vágtat a délceg Idő!
1976
Forrás: Magyarul Bábelben
ellobban a pillanat,
füstje percig itt marad;
korma más kormokra ül
s megtapad, időtlenül
Forrás: Magyarul Bábelben
