Szerző: Mária Németh

  • William Butler Yeats: Gilligan atya balladája

    Az öreg páter Gilligan
    csak fárad szüntelen,
    mert nyája fele ágyba dőlt,
    vagy hant alatt pihen.

    Leszáll az est, egy székre ül
    s tán el is szundikált,
    mikor megint hivatja egy
    beteg, s ő felkiált:

    „Hát nyugtom sincs, sem örömöm
    ez örök gyász helyén?”
    De rögtön aztán: „Ó, Uram,
    a testem szólt, nem én!”

    A székre dől, letérdepel
    s imádkozásba fog,
    de álom száll rá, mély, nehéz,
    s az égre csillagok.

    A számuk lassan millió.
    Levélt rezzent a szél;
    s míg éjben szunnyad a világ,
    az Úr csöndben beszél.

    Mikorra szürkül s a veréb
    csiriplő hangja száll,
    az öreg páter Gilligan
    már ismét talpon áll.

    „Jaj, Istenem! aludtam, és
    az ember már nem él!”
    Kihozza gyorsan a lovát
    s elvágtat, mint a szél.

    Nem vágtatott így még soha
    a láp és szikla közt.
    Az asszony nyit neki kaput:
    „Atyám, hát visszajött?”

    „Meghalt a férjed?” – kérdezi.
    „Egy jó órája már.”
    Az öreg páter Gilligan
    lesújtva, szótlan áll.

    „Meghalt, ahogy elment, atyám,
    madárkaként vígan.”
    E szókat hallva térdre hull
    az öreg Gilligan:

    „Ki csillagos éjt alkotott,
    törődött szívnek írt,
    leküldte egyik angyalát,
    hogy megsegítsen itt.

    Ki bíborfényben tündököl,
    a planétákat terel,
    megszánt egy apró férget is,
    hogy álom nyomta el.”

    (Fükő Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Y

  • Márai Sándor: Csillag

    Olyan messziről ért el hozzám a szemed,
    Mint távoli csillagok fénye, melyek
    Talán le is hulltak már az égről, mire szemem
    Sugarukat felfogta.
    Mire a fényévek elhozták hozzám szemed sugarát,
    Már nem is én vagyok, akit látsz
    S én úgy gondolok reád és nézlek életem peremén,
    Mint fénylő valóságra.
    Csillag,
    Millió élet lehet benned és gyantás erdők,
    Madár lehet benned és boldog, őszinte emberek.
    Fényed a szemem éri,
    De már tudom,
    Hogy rég lehulltál a mocskos tejutak végtelenjén.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Erdő

    Kőrisfából van az ágyam,
    az asztalom meg dió.
    Karosszékem egyszerű tölgy,
    este benne ülni jó.

    A szekrényem cseresnyefa,
    kemény bükk a pamlagom.
    Ezen ülve bámulok el
    a sok fényes csillagon…

    Egész erdő van szobámban;
    mélyen hallgatnak a fák.
    Suttogniuk sem lehet már,
    le van nyesve minden ág…

    Csak álmodják, hogy odakünn
    zeng az erdő, zúg a szél…
    S hogy majd terem rajtuk is még
    valamikor zöld levél…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: Altató

    Hogyha elvesztlek, no mondd,
    tudsz-e úgy aludni többet,
    hogy ne susogjak majd fölötted,
    mint a széles hársfalomb?
    Hogy ne lesselek s a szavam
    rá ne simuljon, mint a pilla,
    kebleidre, a karjaidra,
    és a szádra álmosan.
    Hogy ne zárjalak le majd,
    önmagadnak adva téged,
    mint egy kertet, ahol temérdek
    csillag-ánizs, mézfü hajt.

    (Radnóti Miklós fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Puskin: Téli utazás

    Fáradtan ragyogva játszik
    a felhőn a holdsugár,
    bús, hideg fényében ázik
    és búsul a néma táj.

    Trojkám repül a derengő
    éjszakában a havon…
    Egyhangúan cseng a csengő…
    Bóbiskolok, álmodom.

    És nótára gyújt a jámscsik.
    Ó, hazai, szép dalok!…
    Boldogságról szól az egyik,
    a másik meg sír, zokog.

    Tűz sehol se! Mindenütt csak
    hó és árny és szürkület;
    közelednek, maradoznak
    a csíkos mérföldkövek.

    Megyünk… Nina, holnap, ó, már
    holnap látlak, kedvesem:
    ülünk majd a kandallónál,
    szívünk csordult szerelem.

    S ha az óra éjfelet ver
    nagylustán, és a megúnt
    vendégsereg lassan elmegy –
    végre ketten maradunk!…

    Visz a szán… Bókol a jámscsik
    a bakon. Hallgat a táj.
    Fáradtan ragyogva játszik
    a felhőn a holdsugár.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Gyűrű

    mindenről te jutsz eszembe
    rólad minden eszembe jut
    minden rólad jut eszembe
    mindenről eszembe jutsz
    mindenről te jutsz eszembe

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Megbocsátod-é?

    Szél vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

    Nap vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy leperzseltem hófehér karod?

    Ősz vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy ingválladra tört levelet szórtam?

    Fű vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

    Víz vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy áztattalak forró könnyesőben?

    Árny vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy véletlenül arcodra vetődtem?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Boldogság

    A zöld gyepről kék füstöt ereget
    Setét fenyők fölé piros parázs,
    Csengőt egy pásztor csöndes nyája ráz;
    Van még boldogság?… Istenem, lehet?…

    Békén görbül botjára a gubás;
    Ily mozdulattal nézte őse rég
    Betlehemben Mária gyermekét;
    S egy messzi bölcsőn felsírt már Judás…

    Jaj, minden üdvünk búval viselős,
    Az ifjú ágon boldog alma kél,
    De százezer mérföldről már a szél
    Elindult, melytől zuhan a gyümölcs…

    Várj, enyhe perc!… Teleszívom tüdőm,
    S a csenden át úgy rémlik: csendesen
    Egy percre most megáll szemközt velem
    Halálom, mely közelg a bús időn…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Száj

    Már nem tudom, hogy miért szeretlek,
    de azt azért tudom: nagyon.
    Most hát reád rakom a terhet,
    szempilláidra a szerelmet,
    a mellkasodra, a szívedre
    a vállaidra. S úgy hagyom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Biztató a szerelemhez

    Szép asszonyom, a szerelem
    Ötlettelen és ócska jószág,
    És mégis, hidd el, ez az egy
    Hajszás valamink: a valóság.

    Az ember mindent elfeled,
    Élni, hazudni, halni, adni,
    De csók-kérő daganata
    A sírban sem fog lelohadni.

    Drágám, az évek és napok,
    Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
    Holnap s mindig az emberek
    Ölelnek, szűlnek és temetnek.

    Valahogyan, valahogyan
    Ezt kellene feledni máma.
    Ez a kicsi kis feledés:
    Ez az emberek boldogsága.

    Édes, ugye, mi feledünk?
    Drágám, ugye, a napok, évek
    Nem rontják meg a mámorunk,
    Nem rontnak meg engem s téged?

    Olyan mindegy, mint szeretünk,
    Olyan mindegy, csókunk mifajta,
    Olyan közeli a Halál
    S olyan nagyszerű győzni rajta.

    Forrás: Lélektől lélekig