Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,
de homlok a homlokon, váll a vállra,
úgy fekszünk itt, olyan hiába,
mint két zsoldos, ki egymást halálra
szúrta, kaszabolta és vágta,
s most itt fekszenek, egymás kardjába
dőlve, mégis egymás karjában,
szívük, tüdejük, agyuk kitárva
a szemérmetlen napvilágra,
fekszünk pucéran a hiába-
harcmezőn, elárult, árva,
nyomorult zsoldosok sokaságában,
oly egyedül, hogy sírásra
görbül a test, egyetlen száj csak,
fekszünk, fekszünk,
temetetlenül –
De életem véresre harapva
rá tudok-e nézni magamra,
káromkodva és felzokogva
– mellemhez szögezett szívemmel –
ki tudok-e állni a napra?
Föl tudok-e ébredni reggel,
ha nem kell megvívnom szemeddel,
ha a mindennapért nem veled kell
pusztulásig megverekednem?
Halálos ellenségem, szerelmem,
ne hagyj magamra!
Forrás: Lélektől lélekig
