https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Bródy János – Apám a háborút…

    Apám a háborút megúszta élve
    Ha nem tette volna, most nem mondanám
    A háborús kalandok emlékét őrzi
    Egy tábori fénykép a szobám falán

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Apám azt hitte a háború végén
    A sötét gonoszság végleg kimúlt
    Az Egyesült Nemzetek békére vágynak
    A sorstalan üldözött felszabadult

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Vagy inkább ezt felejtsük el?
    Felejtsük el vagy adjuk tovább
    A félelmet gerjesztő idők szavát

    Anyám azt mondta mindig nekem:
    Én csak a szépre emlékezem

    És jöttek az évek, de nem jött a hajnal
    A sötétség délben is fölénk borult
    És hiába lázadt az ember az égre
    Nem engedett el, fogott a múlt

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Apám azt mondta, hogy gyarló az ember
    És arra tanít a történelem
    Hogy hiába világos minden tanulság
    Nem tanul belőle senki sem

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy lesznek még rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Vagy inkább ezt felejtsük el?
    Felejtsük el vagy adjuk tovább
    A félelmet gerjesztő idők szavát

    Anyám azt mondta mindig nekem:
    Én csak a szépre emlékezem

    Apám a háborút megúszta élve
    Ha nem tette volna, most nem mondanám
    A háborús kalandok emlékét őrzi
    Egy tábori fénykép a szobám falán

    Egy tábori fénykép a szobám falán

    Forrás: szeretem a verseket

  • Wass Albert – A disznók szolidaritása

    Tudják, én szegény fiú voltam, és gyermekkoromban anyám elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek, pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e, milyen jó szándékú, becsületes állatok azok?

    Három éven át jártam ki a legelőre velük, tavasztól őszig. Megismertem őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem is voltam disznó, csak ember…

    Nyelt egyet, és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra. Aztán folytatta:

    – Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy farkasok kezdték kerülgetni a kondát.

    Volt a rám bízott állatok között egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert maga alá piszkolt, fektiben. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen erre mentek rá a farkasok.

    – Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az állatokat a karámból, s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának, amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel távolabb túrt a többitől, s azt cserkészték be a farkasok. Négyen támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje, és a következő pillanatban az egész konda összeröffent, s mint egy roppant fekete henger rohant reá a farkasokra.

    Képzeljenek csak el kétszázegynéhány disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és fogcsattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat, s a kis rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt.

    Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül, s akit azután sem fogadott vissza soha. De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is.

    – Hát látják, ezért szeretnék disznó lenni. Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná másért.

    Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik, mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok.

    Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a gonoszság és az önzés.

    Forrás: FB

  • Károlyi Amy – Ölelés

    Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
    ez amphorásan finom, ívelt ölelés?
    Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,
    s dobognak benne mind a csillagok.

    Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
    ez asszonyosan diadalmas, teljes,
    mint kiszabadult, röppenő madár?

    Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,
    miből e nem várt fűzfagally hasadt, –
    mi rugalmas és most született ifjú,
    mint szökőkúton hajnalban a csepp?

    Ki hagyta rám e hajlékony hidat,
    mely magányomból hozzád vezet?
    Egyik pillére az én tenyerem,
    másik pillére a te kezed.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kamarás Klára – A lánc

    Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,
    Mit készítettek hosszú századok.
    A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:
    Honnan tudhattam volna, ki vagyok?

    Ma már tudom, de már minden hiába…
    Egekbe vágytam, s űztem álmokat,
    Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben:
    Vállalni bátran láncszem voltomat.

    Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban.
    Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el?
    Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran:
    A lánc, a lánc még ne szakadjon el!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Devecseri Gábor – Imátlan ima

    Befejezni a napot szépen,
    bízni az óra örömében,
    az álom hajóján kivárni,
    szeretteinknek jót kívánni,
    élőnek, holtnak, szeretteink
    szeretteinek szép rend szerint,
    örömet kívánni mindahánynak
    (torló percek hullámot hánynak,
    az órák az éjbe ömölnek),
    örömet kívánni az örömnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István – Esti ima

    Ha nem alszol velem,
    meghalok, úgy hiszem,
    le se hunyom szemem,
    elfog a félelem,
    oly csönd, oly jégverem –
    nagy csönd lesz hirtelen,
    hogy azt is hihetem,
    megállott a szívem,
    s valaki végtelen
    szem néz rám hidegen
    és rezzenéstelen,
    és csak a Nem, a Nem,
    folyik át hűvösen,
    hidegen eremen,
    a semmit nézdelem,
    nézem a semmiben,
    ahogy valamisen
    néz a valamiben
    valami semmisem,
    hát ne hagyj énvelem,
    aludj mindig velem,
    életem életű
    életem élete,
    Egyetlen Kérelem,
    ébredj mindig velem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára – Félálomban

    hol vannak a régi színek,
    meleg barnák, bíborok,
    gyermekkorunk édes íze,
    mesék, álmok, illatok,
    hol van már a tündérkert, hol
    aranyalma ring a fán,
    hol a mesebeli sárkány,
    aki nem is rossz talán,
    lombok árnyán szép királylány
    csókot várva szendereg,
    álmait rég elrabolták,
    feneketlen kútba dobták
    ködös, álmos reggelek,
    hol vannak a fiúk, lányok,
    a sok földi, égi jó,
    szegény Villon se találta,
    hová tűnt a régi hó

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Egymás burkai

    S milyenek vagyunk nektek mi? Ha ti
    burkok, mi nyilván fordítottjai,
    feszültség, bélés, töltés, homorú
    tükrötökben tükrözve domború
    párhuzamosság: a vér s hús szeme,
    a tapintás két gömbfelülete
    egymásra zárúl, s ikertükre, vak
    káprázata visszára látja, vagy
    egyszerre úgy is látja – mit? – magát
    s a másikat: villámtükörcsaták
    gyúlnak a belső éjben, s ez az a
    varázslat, az a geometria,
    amely miatt mint felhő boritasz,
    mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az
    én gyönyöröm is mint teljes burok
    borulhat a tiédre: Itt meg Ott
    nincs többé, s mint a világegyetem,
    csap szét bennünk valami végtelen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fekete István – Nádas

    Aludtál-e már nádtető alatt,
    láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
    Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,
    ha megérinti a virradat?

    Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit?
    Se nádirigót, se kócsagot,
    se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
    se víz mélyén rengő csillagot?

    Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
    Füstje simogatta arcodat,
    ha felkel a hold, és a lidércfény
    táncol a tündöklő ég alatt?

    Láttál-e ezer szárcsafiókát,
    úszó fészket a nagy vizeken?
    S hallgattad-e ködös hajnalokon
    a vándormadár, hogy mit üzen?

    És nádi széna volt-e a párnád,
    millió béka a muzsikád,
    imbolygó bagoly kedves barátod,
    nyárson sült keszeg a vacsorád?

    Fürödtél-e már csendben és fényben,
    este, ha lobban a néma tűz,
    s a nádas felett átszáll az álom,
    s rádsóhajt lágyan a puha fűz?

    Álmod ha őrzi millió nádszál,
    és tartja feletted az eget,
    neked adja a csillagos békét,
    és megsimogatja szívedet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ernest Hemingway – idézet

    „El kell fogadnod a szívedben zajló változásokat,
    éppúgy, ahogy elfogadod az évszakok váltakozását is.
    S ha egyszer szívedbe költözik a tél,
    próbáld derűs nyugalommal kiböjtölni a tavaszt.”

    Forrás: Ernest Hemingway