Szerző: Mária Németh

  • József Attila – Imádság

    Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
    Gyerekeink sem azért vannak,
    Hogy tiszteljenek bennünket
    S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.

    Hiszünk az erő jószándokában.
    Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
    Akár az égben laksz, akár a tejben,
    A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.

    Te is tudod, hogyha mi sírunk,
    Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
    Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
    De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,

    Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
    Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
    Most mégis, megfáradván,
    Dicséreteddel keresünk új erőt

    S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
    Szabadíts meg a gonosztól.
    Akarom.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Jobbágy Károly – Tanítás

    Aki szeret,
    annak
    varrd fel a szakadt gombját,
    mert könnyen
    meglehet,
    hogy felvarrja más.

    Aki szeret,
    annak
    hallgasd meg baját, gondját,
    mert könnyen
    meglehet,
    hogy meghallgatja más.

    Aki szeret,
    azzal
    sose légy morc, goromba,
    mert könnyen
    meglehet,
    hogy rámosolyog más.

    Aki szeret,
    szeresd!
    s öleld meg naponta!
    mert könnyen
    meglehet,
    hogy megöleli más.

    És akkor
    – hidd el! –
    nem ő a hibás.


    !

  • Stefan George – A sziget ura

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Benjámin László – Nap nap után

    Nap nap után, év év után odábbállt,
    ha mit hozott, elvitte mind –
    limlomokat hagytak hátra neked, fakuló
    fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt.

    Elhagytak, el barátaid is, egyre többen
    gyülekeznek a föld alatti országban,
    kihűlt ajkukon a néma intelemmel,
    hogy utolsó napodra
    annyid marad, amennyit másoknak adtál.

    Megismerted az anyaggal viaskodók
    alázatát és gyönyörűségét,
    megdolgoztál kudarcaidért is –
    Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt,
    a munka ne hulljon ki kezedből:

    Nincs más esélyed,
    hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid,
    együtt tudj élni magaddal,
    békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • József Attila – Valamikor volt a tett

    Valamikor volt a tett,
    abból lett a gyűlölet,
    ebből pedig szeretet
    s a világnak vége lett.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Viszockij / Hobo – Nem tért vissza a csatából

    Miért nem marad mindig ugyanúgy minden,
    a kék ég se legyen soha másból,
    víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is,
    csak ő nem tért vissza a csatából.
    Víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is,
    csak ő nem tért vissza a csatából.

    Ki került ki győztesen, nem emlékszem,
    az álmatlan és dühös vitákból,
    csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem,
    amikor nem tért vissza a csatából.
    Csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem,
    amikor nem tért vissza a csatából.

    Nem tudott hallgatni, ütemre énekelni,
    de mégis részeg volt a muzsikától,
    napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
    és tegnap nem tért vissza a csatából.
    Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
    és tegnap nem tért vissza a csatából.

    Mint amikor rabságból szökik a tavasz,
    úgy szakadt ki a kérés a számból,
    neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot!
    pedig tegnap nem tért vissza a csatából.
    Neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot, testvér!
    pedig tegnap nem tért vissza a csatából.

    Halottaink nem hagynak minket bajban soha,
    elesett őrangyalaink megvédnek,
    az ég az erdőn tükröződik vissza,
    ezt mutatják a fák: égszínkékek.
    Az ég az erdőn tükröződik vissza,
    ezt mutatják a fák: égszínkékek.

    Kettőnknek tágas volt a lövészárok,
    megosztoztunk időn és dohányon,
    de ma már csak az én időm folyik,
    és úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.
    De ma már csak az én időm folyik,
    és úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Radnóti Miklós – Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptű béke!
    Szólnék most újra, merre vagy? hová
    tűntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőlőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.

    Pattanj ki hát! egy réges-régi kép
    kísért a dalló szájú boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!
    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háborúk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.

    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrű illatában
    fáján akad a hullni kész dió!
    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényű, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!
    s fejünk felett majd surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Il faut laisser…

    Il faut laisser maison, et vergers et jardins, –
    egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
    morgom magamban és fülel a barna ösvény
    s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
    két meztelen bokor mélán utánam bámul,
    úgy látszik ért a táj egy kissé franciául:
    il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
    s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.

    Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
    elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
    köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
    az égi tereken madárhad vé-je úszkál
    és néha eltűnik a lassú szürkületben;
    a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
    il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
    s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.

    * „El kell hagyni a házat, a gyümölcsösöket és a kerteket.”

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Lapszéli jegyzet

    Habakuk prófétához

    Városok
    lángoltak,
    robbantak
    a faluk!
    légy velem
    szigorú
    Habakuk!

    Kihűlt már
    fekete
    a parázs;
    bennem még
    lánggal ég
    a tüzes
    harapás!

    Ételem,
    italom
    keserű.
    Kormozz be
    talpig te
    fekete düh!

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Tegnap és ma

    Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
    bokorból bíborban bútt elő
    és lassan vonult a réten át
    két fölpattant ajkú szerető;

    és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
    gőzölgő katonák jöttek reggel,
    homlokukat rohamsisak ótta,
    erős illatok szálltak utánuk,
    férfisorsunk nehéz lobogója.

    (Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
    ó hóhajú vénség, téged sem érlek el!
    a költő bokáig csúszós vérben áll már
    s minden énekében utolsót énekel.)

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)