Szerző: Mária Németh

  • Kosztolányi Dezső: Icarus

    Icarus a tüzes naphoz futott.
    Szárnyáról olvadt már a lágy burok,
    és léghasító tolla meglazult,
    előtte végtelen volt még az út.
    Érezte már, hogy céltalan kalandoz,
    s sosem jut el a lángsugaru naphoz.
    Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel.
    Alatta mérgesen morgott a tenger.

    Megborzadott; érezte hűlni lelkét,
    arcát belepte a halálverejték,
    hörgött vadul, mint kit vadállat űz,
    és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz?
    Sajnálta csendes, lombos otthonát,
    hol élhetett vón boldogan tovább,
    de húzta testét a nehéz teher le.
    Érezte, elvesz… Szárnyát zúgva verte,
    mint az, ki véres háborút izen,
    s egy percre győzött a sötét vizen.
    Tollförgetegbe lankadtan kapálva
    kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba,
    érezte, bukni fog, s emelkedett.
    Ment a halálba, mind felebb s felebb,
    forgott a nap, mint egy tüzes kerék,
    s elkápráztatta könnyező szemét,
    perzselte húsát a sugárnyaláb,
    de ő röpült…
         És így bukott alább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Vágyódás

    Ha majd a sok hazugság véget ér!
    s te megszeretsz szilaj szerelmemér’,
    ha nem lesz szíved már, hogy megtagadj
    s pirosra gyullad arcodon a fagy
    s forró tüzes vér-rózsa nyíl reája;
    aranyhajad fojtó Niagarája
    elönti sápadt főm s fejem felett
    örök tavaszt ragyog rám két szemed
    és átfog két kar, perzselő, fehér…
    Ha majd a sok hazugság véget ér!!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A kimondhatatlan

    A szíved majdnem megszakad,
    szólnál, de szavad elakad,
    szólnál, de görcs és fájdalom
    fuldoklik föl a torkodon,

    oly mélyről, mintha lelkedet,
    a recsegő idegeket
    húzná magával, úgy sajog
    szád felé néma sóhajod.

    S egyszerre oly gyönge leszel,
    hogy szárnyas szédülés ölel,
    fogaid közül valami
    sírás, valami állati

    nyöszörgés kinlódik elő
    s azt hiszed: a következő
    pillanat mindent, ami él,
    elfuj, mint pókhálót a szél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Konsztantinosz P. Kavafisz: Test, gondolj arra…

    Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek,
    ne csak az ágyakra, ahol hevertél,
    de mind a vágyakozásra, mely érted
    villámlott a megnyílt szemekben,
    és remegett a hangban, s valamely
    véletlen gátlás meghiúsította…
    Most, mikor minden a mély múltban rejtezik,
    úgy rémlik, mintha magadat mind ama vágynak
    odaadtad volna akkor – mennyi villám!
    Gondolj arra, hogy a rád néző szemekben,
    hogy remegnek a hangban: test, emlékezz arra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Boldog

    Boldog a levegő, e híg kő,
    mikor elvegyül
    az élő ember-lehelettel,

    boldog a csönd,
    ha meghalhat az emberi daltól,

    boldog, boldog a víz sodra,
    amint az emberi szívdobogás
    elevensége telíti,

    és boldog a szín, évszakonként
    változva az emberi arcon,

    ó, boldog a sok dajkáló elem,
    csak ember kivánna
    önmagának örülni
    és boldogtalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Két vén fáról

    Zöld Király és Zöld Királyné,
    ha fúj a szél, lovagolnak,
    megkergetik, megfuttatják
    hol a napot, hol a holdat.

    Zöld Király és Zöld Királyné,
    ha szélcsönd van, álldogálnak,
    nézegetik árnyékát a
    két gyönyörű koronának.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Tárgyeset

    A szeretet csak van és vár.
    Ül lomb-árnyban,
    ül fellegekben.
    A szeretet csak van és vár,
    hogy tárgya legyen,
    kit szeressen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Miroslav Válek: Csak úgy

    Csak úgy,
    mintha véletlenül akadnánk össze
    sűrű, vad esőben körözve
    a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
    csak úgy, mellékesen
    ennyit mondok: “Szeretlek.”
    S te ennyit: “Ó, úgy, mint bárki más!”
    Micsoda magaláztatás!
    Történhetne ez augusztus havában,
    nagylombú fák alatt.
    Megszégyenülten
    himbálnám kulcsaim az ujjamon,
    s “menjünk haza” – ezt mondanám neked,
    csak úgy,
    véletlenül.
    És szinte csak mellékesen.
    Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
    és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
    hol emberek sürögnek-forognak,
    s bent emléktárgyakat lehetne venni
    és fennhéjázó orrú léghajókat.
    Azt súgnád halkan és vigyázva:
    “Igen? s hová?”
    Megkérdenélek, ó, szívem virága:
    “Mi lelt, mi lelt, az istenért!”
    “Ó, semmi – mondanád
    csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
    és szinte csak mellékesen…”
    Ó, merre, hol vagy?
    azon rémüldözöm most egyre,
    hogy majd találkozunk egy éjszaka,
    ha dúl a nyári hőség,
    mikor a hold az ablak előtt áll,
    sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
    és én megrettenek,
    hogy újra, újra
    megint csak sírni kezdek.
    Mikor teázom,
    s mikor kávét darálok,
    vagy amikor felöltöm a kabátom,
    szavad fejembe fészkeli magát
    és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
    “Hová?” “Ki tudja, hová? A nagyvilágon
    bárhová, csak hozzád közel lehessek,
    miként az ág az ághoz,
    hogy hozzád oly közel csevegjek
    mint hab a habhoz a derűs-sugáros
    alkonyatban, mikor röpítve szálldos
    velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
    Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Meghalni mégis egyedül kell

    Lehet menyasszonyod, vagy feleséged,
    Apád, anyád, gyermeked, vagy testvéred –
    Lehet szeretőd és vad szenvedély
    Köthet hozzá, vagy könnyelmű szeszély –
    Vagy mint a forrás: fogyhatatlan vágy,
    Vagy vele-élés: mint a tenger, mély –
    Köthet hozzá egy forró, kéjes óra –
    Sok éjszaka vonagló lüktetése,
    Mely ködpárává foszlik virradóra –
    Kapaszkodhatsz egy hosszú lélek-láncba
    És szállhatsz, mint méh virágról-virágra –
    Ráborulhatsz egy élő-halott nemzet
    Égbe meredő szirt-ravatalára –
    Lehet szerelmed, mint ólom: nehéz,
    S lehet illanó, s tűnő, mint a fény
    És lehet, mint a koporsó: kemény.
    Befogadhat egy kis hálószoba –
    S egész országok fogadhatnak be –
    Az ágyad és az asztalod
    Minden nap rózsával lehet tele –
    Lehet, hogy egy babérerdőt aratsz –
    S mint játékközben a labdát a gyermek:
    Egyik kedves kéz a másikba perget –
    Álmodhatsz, szerethetsz és barátkozhatsz
    És végül mégis egyedül maradsz:
    Halálod egyedül kell elviselned.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Búcsúztató

    Nem ma, nem holnap, tán holnapután –
    suta napokat számolok bután.
    Hogy rámderültek a régi napok,
    ágam közt dal és kék mennybolt lakott

    De bíbor nyárnak bús szüretje van.
    Búcsúzon szállsz rám, kedves madaram,
    száradó ágon szárnyad élni fél –
    bolond nyarakon rideg tél ítél.

    Erős az évad rendje: menni kell.
    Gólya meg fecske tegnap mentek el,
    lám, a vadkacsa holnap száll tova.
    Fázós szívemen szíved tétova.

    Mivel tartsalak, hisz öreg vagyok.
    Esik az eső, jönnek a fagyok,
    ha itt maradnál, hiába maradnál,
    megtévedt madár, elhervadt nyaradnál.

    Az évad rendje rendre menetel.
    Ha te megmaradsz, úgy én megyek el.
    Eljönnek értem, hűs földre tapodnak,
    hullott árnyékát fenn égő napodnak.

    Dérrel fedeznek, szórnak zúzmarával,
    temetnek önnön díszem avarával,
    rejtenek saját lombom aranyával,
    elcsattant csókok piros zavarával.

    Eljött az ősz – hát őszülni muszáj.
    Csók helyett új csudát leljen a száj,
    leljen búcsúszót, lelket felderítőt,
    sebes szárnnyal kék egekre repítőt”

    Lombom kalitja nyíljon meg neked:
    láss meg hét határt, ismerj hét eget,
    hét csókos évünk feledjed el hétszer –
    hisz bárhová érsz, úgyis engem érsz el.

    Mert ősibb a nyár minden madaránál,
    ősibb az avar a nyár aranyánál,
    ősibb és ifjabb a fészek az útnál
    s ha hazajutnál, mindig hozzám jutnál.

    Forrás: Lélektől lélekig