Mindenki másnál
jobb,
mindenki másnál
szebb,
mindenki másnál
fájóbb,
mindenki másnál
fájóbb
vagyok.
Fájtam
már
ájulásig,
s ájultam fájdalomig,
földig,
anyámig,
szelíd szavú,
kisgalamb hazámig.
Megtéptem hajamat
csontig,
elátkoztam magamat
az égig,
de nem törtem meg derékban,
„mint a csizmaszár”.
Forrás: szeretem a verseket
Állunk egymástól messze-távol,
és minden álmunk messzeség.
Vagyunk bús, árva óriások,
rekettye-raj közt büszke Mások:
idegenek és jegenyék.
Valahogy úgy találunk egymáshoz,
ahogy élünk, ahogy vagyunk,
s ahogy majd meghalunk.
Ha néha fáj az árvaságunk,
és a szívünk már nagyon éget,
meglátogatjuk bús, magányos
testvéreinket: jegenyéket.
Megkérdezzük: hogyan aludtak?
Megkérdezzük: még meddig állnak?
és elmondjuk, hogy milyen bölcsek,
mert mindent messziről imádnak.
Olyankor halkan elcsitul a vágyunk
és szertefoszlik minden messzeség,
s a szellő ajkán elbeszélgetünk,
mi ketten, akik így magunkban állunk,
és ők, a jegenyék.
Forrás: Lélektől lélekig
Hol vagytok, nappalok, hol vagytok, éjszakák?
hol vagytok, álmok, hol vagytok, virágok?
hol vagyok én, hol vannak mások?
hol van a világ, hol van a kéz
hol van szép szemed, hol van a méz
hol vagy?… Te…
Forrás: Lélektől lélekig
Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
utolsó szép napok! olyan jól illetek.
Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.
Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
természet, arcodat jobban szeretem én.
Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
elhaló ajkain derengene felém.
Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
siratva elvetélt reményeim korát;
vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.
Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!
Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
életem italát kínálta ez a serleg,
s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.
Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
jövőmben a reményt életre gyújtaná;
s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
megértené a szívem, s visszhangot adna rá.
Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.
Fordította: Rónay György
Forrás: Lélektől lélekig
„Nem szeretném előre látni a jövőt.
Csupán a jelennel törődök.
Isten nem adott hatalmat a következő pillanat felett.”
Forrás: Lélektől lélekig
ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára
ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb
ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van
ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre
ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal
ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik, őszül
ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója
ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek
Forrás: Lélektől lélekig
Két külön világegyetem
bőrrel határolt végtelen
kikben külön folyó erek
külön párálnak, gőzlenek
kikben két külön öntudat
jár külön-külön utakat
törékeny diplomáciák
vad áradást hidalnak át
kigyúlt mágneses pólusok
kék északfénye felragyog
s egymáshoz vonzott részletek
összefonódva fénylenek
Elfordulnak a pólusok
eloldódó mozdulatok
félöntudatlan fordulat
hagy el idegen partokat
kihűlt ragyogás, hűs sötét
védi a magány felszínét
külön-külön hűlő világ
viszi hunyó zsarátnokát
űrben, mely őrzi távolát:
külön keringő két halál
Forrás: Lélektől lélekig
Nem adom vissza:
szemhéjam mögött őrzöm
legszebb képedet.
Forrás: Lélektől lélekig
