https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • József Attila – A szív s a szem

    A szív érez, a szem kutat,
    Szép lány szerelméhez utat.
    A szív dobog, a szív sóhajt
    Ha a lány távol nincsen,
    A szem ellesi az óhajt:
    – Mit kívánsz édes kincsem?

    Ha eltűnik a szerelem,
    A szív kérdi: – Mi lesz velem?
    Önzö szív! magára gondol
    S csakhamar életre kel.
    S nem gyötrődik semmi gondtól,
    Hisz gond nélkül válik el.

    A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,
    Rejtett kincsét előhívja,
    S mosogatja gyötört lényét,

    De ez már mit sem segít,
    Vissza nem kapja a fényét,
    Ha elsírta könnyeit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – A rejtett igazi

    Sokszor, mikor a napba nézek,
    már-már azt hiszem:
    ő az igazi.

    S elfelejtem, hogy minden látható,
    tapintható és megcsókolható:
    a rejtett igazinak
    árnyéka csupán.

    Valahol bennünk van az élet,
    melynek árnyékát éljük,
    valahol bennünk van a ház,
    melynek árnyékát lakjuk,
    valahol bennünk van a kenyér,
    melynek édes árnyékát
    megszegjük estelente.

    Vagy valami irgalmatlan kék tó
    mérföldes fenekén,
    vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
    és távoznak tőlünk az égen –
    messziről, messziről visszakiáltva:
    Poéták, bolondok,
    meg tudtok-e fogni?

    Én nem tehetek róla,
    megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
    Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
    ha mélységes, barna szemébe nézek,
    remegve dobom felé a kérdést:
    Milyen lehet a Gyönyörű,
    kinek árnyéka vagy?

    1928

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Latinovits Zoltán – A versről

    „A vers olyan emberi beszéd,
    ami a dallal, az ősi dallal rokon,
    rokon avval a kimondhatatlannal,
    ami már-már titkos, sámáni mesterség.
    A vers az ember legtöménnyebb megnyilvánulása,
    leganyag­talanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről.
    A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása,
    megidézése, ritka szertartás, mives fohász.
    Valami, ami születésének pillanatában
    a halhatatlanságra tart igényt.”

    Forrás: Lélektől lélekig (Latinovits Zoltán – előadás / esszérészlet)

  • Juhász Gyula – Egy hangszer voltam…

    Egy hangszer voltam az Isten kezében,
    Ki játszott rajtam néhány dallamot,
    Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
    Azután összetört és elhagyott.
    Most az enyészet kezében vagyok,
    De fölöttem égnek a csillagok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Viszontlátásra

    Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
    Robognak vonatok és életek –
    Bennem, legbelül valami remeg.
    Mert nem tudom,
    Sohasem tudhatom:
    Szoríthatom-e még
    Azt a kezet, amit elengedek.

    Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
    Viszontlátásra – holnap.
    Vagy ha nem holnap, – hát holnapután.
    Vagy ha nem akkor – hát majd azután.
    És ha aztán sem – talán egy év múlva.
    S ha még akkor sem – hát ezer év múlva.
    Viszontlátásra a földnek porában,
    Visontlátásra az égi sugárban.
    Viszontlátásra a hold udvarán,
    Vagy a Tejút valamely csillagán –
    „Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Lélektől lélekig

    Tóth Árpád posthumus-kötetéhez

    E percben tettem le a könyvedet.
    Ismertetni, méltatni kellene…
    Te mosolyogsz egy távol csillagon,
    S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
    Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
    Hogy láttad befele folyt könnyemet,
    Azt mondod, neked nem kell méltatás,
    Csak síron túl egy kicsi szeretet.

    Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
    Ha láttál, láttad bennem magadat,
    Láthattad, lelkem hogyan itta fel
    Kristálycsillámú hagyatékodat.
    Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
    Hogy int felém a szomorú tető,
    Ragyog reám elérhetetlenül
    Tört alakod, a szépen szenvedő.

    Láthattad: kálváriád utait
    Hogy jártam értőn ma este veled,
    Bámultam beteg gazdagságodat,
    S szégyeltem beteg szegénységemet.
    Egy-egy igédre úgy ismertem rá,
    Mint amely bennem régen vándorol
    Gyötrelmesen keresi önmagát,
    De testté nem válhatva, szétfoszol.

    Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,
    Míg én még hurcolom a bús igát,
    És járom, szikkadt szívvel egyre járom
    Vers-stációim meg nem írt sorát.
    A méltatásod, látod, elmarad,
    De bölcs mosolyod hozzám érkezik,
    Kik egymást nem ismertük itt alant:
    Suttogjuk ma: „Lélektől-lélekig”.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Őrzöm

    Őrzöm az arcod lelkembe zárva,
    Mint kalitkában fogoly madarat,

    Őrzöm vidám nevetésed,
    Mint telihold a sugarat.

    Őrzöm szemeid csillanását,
    Mint kelő napfényt a reggel,

    Őrzöm egy bús tekinteted,
    Mint csillagokat az éjjel.

    Őrzöm elveszett szerelmedet,
    Mint kőtáblák az ősi jeleket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály – Szebb öröm

    Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje
    remeg az ablakon. Érzed? Ez itt
    a szív állandóan üres edénye,
    pedig örökké csak merít, merít.

    Mondhatnám ezt is még: ó, harmatos
    alma a tested, s rá a fény havaz!
    De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
    s hogy női test, izgató és igaz.

    És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
    asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
    mert úgy szorítasz forrón, sírva, magadhoz,
    hogy embernél több leszek általad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz – (cím nélkül)

    Tudod, arra gondoltam,
    hogy sokszor
    csak a testek olvadnak egybe,
    máskor pedig csak a lelkek,
    de talán egyszerre soha nem
    ölelkezik a test, és a lélek is,
    test a testtel, lélek a lélekkel,
    mintha csak kenyere lenne,
    vagy csak vizet ihatna
    az ember test és lélek együtt,
    harmóniát
    csak a kettős harmónia szülne,
    külön harmónia nem létezhet,
    a testek harmóniái csonkák
    a lelkek összhangja nélkül,
    hol kenyér, hol pedig víz,
    valami mindig hiányzik,
    az ember így soha sem teljes,
    ha lenne kenyere,
    és víz is juthatna neki,
    soha nem szomjazna,
    soha nem éhezne,
    kenyéren
    és vízen is jól megélne.

    Forrás: Lélektől lélekig

    .kaktusz

  • Rakovszky Zsuzsa – Köd

    Nem messze a nem látható patak
    neszez. A hídon ember-forma árnyak.
    A köd mögött kutyák vonítanak,
    fejjel rohannak eb-létük falának.

    Sorra lépnek elő, ahogy megyek,
    a ködből a sápadt, kopasz platánok.
    Foltos, toronymagas kísértetek:
    még láttam őket fele ekkorának.

    Valahol itt, igen, egy pad lehet:
    két szem parázs a semmiben lebegve.
    Köd nyelte el a felgyúlt testeket.
    De te – emlékszel még a szédületre?

    Nem emlékszem, rég volt. Ott van pedig,
    csak betemette – Pompeit a láva –
    a rákövült idő. Sötétedik.
    Hunyorgó fény mozog: biciklilámpa.

    A túlsó parton sárga ablakok
    sora ragyog rejtelmesen a ködben,
    mintha minden, ami fény és titok,
    előttem lenne még, és nem mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig