Egyszer vágtató gyöngyhintóbúl
Aranyat szórni a népnek, aki kódul.
Mérgezett liliomok közt egy éjben
Elveszteni az eszemet a kéjben.
Egy váll. Óh, csókkal hajolni feléje,
Hogy az életet, a halált megérje.
Egyszer olyat sírni, hogy a sírásom
A két orcámon végig árkot ásson.
A végtelen tengerbe beleúszni,
Odaveszni, el se búcsúzni.
Forrás: szeretem a verseket
A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.
Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.
Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.
Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.
S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.
Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.
S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.
Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor… nem merem… ezt sem merem.
S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.
A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.
Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.
S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigoruan.
Forrás: szeretem a verseket
Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
repüljetek az éjszakába szét
és húzzatok fénysávot gyászmezén át!
Hisz oly sötét, kietlen így a lét
és más világosság nem kell ma nékem –
cikázzatok, mint hajdanába, rég.
A hír fagyos sugárát összetépem,
derítsd te föl, borongó éjszakám:
szétpattanó tűzbimbóm, fényes ékem!
Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
ragyogjatok, mint száz izzó, csodás nap
s szikrás korommal bukjatok alám.
Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
csak álmodom, és nem törődöm én,
hogy ott hevertek majd a porba másnap…
Sötét az éj, de lángár gyúl fölém,
foszoljatok pompásan semmivé hát
a végtelen sötétség zord ölén.
Ábrándjaim, ti lángszínű rakéták!
Forrás: szeretem a verseket
Remélem nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
talpam alá éles kövek görögnek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek – minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni – emberül.
Forrás: szeretem a verseket
Kis rózsa, szép rózsa,
Gyönge virágszál!
Szeretőd ha volna,
Így nem hervadnál;
De hervadsz mint magam,
Hull kis leveled:
Kedves ifjuságom
Hull el itt veled.
Kis rózsa, szép rózsa,
Vársz-e még tavaszt?
Jaj nekünk! örökre
Elvesztettük azt.
Más virág fog állni
Száraz ágadon,
Más leány örűlni
Puszta dombomon.
Forrás: szeretem a verseket
A Galaxisban lebegő Lélek voltam csak,
aztán az Anyám testében levő magzatba
zuhantam, gyermekként megszülettem,
s majd Emberként halok meg…
Forrás: Lélektől lélekig
Csak egy széttaposott,
üres kalap a
sárban.
Senki sem adhatja vissza,
amit elvettél
tőlem.
Már Te
sem.
Forrás: Lélektől lélekig
„Mindent, amit teszünk, úgy kellene megtenni,
mintha az örökkévalóság sorsa függne tőle.
Mert sohasem tudhatjuk, nem tőle függ-e.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Bármilyen nyelven is beszélsz,
sosem tudsz mást mondani,
mint ami vagy.”
Forrás: Lélektől lélekig
(Vigi: Messze fenn északon első sorára)
Ott, messze fenn északon
túl gomolygó ormokon
ott, ahol a madár se jár,
lakik egy Tündér és kedvesére vár.
Minden reggel ablakhoz suhan,
s tekint világok felé
bejár eget, földet, poklokat,
de kire vár, nem lelé.
Kezét nyújtja, hátha jön –
éneke hegyeknek köszön
ajkán mosoly, mert remél –
napra nap, éj éjre kél.
Nem fárad minden nap kelni fel
hinni erővel: a nap közel,
mikor megnyílik a felhők óceánja,
s a ködön át feltűnik szerelmes párja.
Hiszi akarattal: itt van az óra,
bár százévek teltek el azóta,
hogy Ő elment, messze el,
de mégis hiszi: az idő közel.
S akkor a felhőóceánon át
meghallja kedvese dalát,
s már repül is felé…
Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.
Forrás: Lélektől lélekig
