Nincs halandó szemnek égibb
Mint bájképed, oh Remény;
Ah, de minden, amit ígérsz,
Gyarló földi tűnemény.
Kába én, hogy úgy öleltem
Szívigéző álmidat;
Melyet égbe építettem,
Összedúltad a hidat.
Most a fényhonból kizárva,
Hol örök tavasz virúl,
Messze végtelenbe sírok
Bús hazámnak partirúl;
S irgalomnak nincs hajója
A sötét sors tengerén,
Mely áttenne oly világba,
Hol való lesz a remény.
Forrás: Arcanum
Folyj ki, folyj ki vérem,
Múlj el életem!
A hazáért halni
Szép halál nekem!
Nagy s kemény volt a harcz,
Vért kívánt s halált,
Vérre, áldozatra
Engemet talált;
Ah, de édes a vér
S e halál nekem:
A magyar hazáé
Lett a győzelem!
Győzedelme magvat
Fog teremni még,
Téged, szent szabadság
S boldog egyesség!
Legdicsőbb jutalmam
Ez lesz énnekem,
Folyj ki hát, folyj vérem,
S múlj el életem!
Forrás: Arcanum
Szent nyugalom,
Oh jőj az éj lengő szelében,
S kit úgy epeszt késő felében
A fájdalom:
Sápadt arcát öledbe rejti,
Fájdalma véle szunnyad el;
Úgyis, ha ég a reg sugára,
Csak álmait siratni kel.
Vagy oh, ne hozz
Még álmot a bús szenvedőre!
A szív oly hű most és jövőre
Fájdalmihoz.
Multam vidékin andalogva
Virasztni jól esik nekem,
Ah, hisz emlékét annak, éber
Álmimmal bár, ölelhetem!
Sárgult haraszt
Borul kertem fonnyadt füvére,
Az ősz után ki újlag ére
Derűs tavaszt:
A hű barát, kit szíve elhoz:
Örömre jő, de bút talál,
Mert kínos a szív érzeménye
Barátunk síri álminál.
Zöld színbe még
Tán sárga lombon pár levél áll,
De a borongó holdvilágnál
Gyász a vidék.
És így tanít e kép: jövőmben
Ha nyílna tán egyes virág:
Virágos tőle mégse lenne
Az életvesztett pusztaság.
Végnyugalom,
Te jőj az éj lengő szelében!
S kit úgy epeszt késő felében
A fájdalom:
Öledbe dől fájó szívével,
S szelíd álomra szenderül…
És álmodik nem háborítva
A földi lét keservitül.
Forrás: Arcanum
Megírtad Dózsa György-öt,
E rossz tragédiát;
Vadásztál benne tapsot,
De néma volt hazád.
Most már nem írsz, csak játszod
Siralmas színműved,
S karzat kicsinye-nagyja
Tetszést rivall neked.
Kisült, amit nem vártunk,
Mutatja a hatás:
Rossz drámaíró voltál,
De jó komédiás.
Forrás: Arcanum
Béranger után
Ez árokban szűnjünk meg élni,
Vénülten, fáradt betegen,
Részegnek tart az elmenő majd;
Annál jobb – nem szán sekisem.
Elfordul egyik, míg a másik
Egy-két garast vet, menjetek,
Siessetek mulatni; – egy elaggott
Csavargó meghalhat nélkületek!
Vénség öl el; igen, mivelhogy
Éhen nem hal meg senkisem.
Hittem, hogy nyomorom utóját
A kórházban megédesíthetem.
De annyi a szerencsétlen, hogy
Minden kórház tömött, zsúfolt…
Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó,
Ahol világra jöttél, halj meg ott!
Míg ifjú voltam, művészeknél
Kértem munkát, keresetet,
„Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj,
Eredj koldulni” – így feleltek.
Ti dúsak, kik mondátok: dolgozz,
Elég csontot vetettetek;
Alván szalmátokon, a vén csavargó
Ezért nem átkozand meg titeket.
Mint más szegény, lophattam volna;
De nem, csak tartottam kezem.
Mi több: leszakítám az almát,
Mely út melletti fán terem.
Hússzor záratták immár reám
Ezért a börtön ajtaját,
Elrabolván a vén földönfutónak
Egy birtokát: a napnak sugarát.
Van-e hazája a szegénynek?
Mit ér búzátok, borotok
Nekem, ipartok, dicsőségetek,
Egybegyűlt szónokaitok?
Míg ellenség hízott hadával
Megvett falaitok megett,
Ellen kezéből nyerte táplálékát
A vén földönfutó – és könnyezett.
Mint láb alá teremtett férget,
Miért el nem tiportatok?
Vagy mindenek javára tenni
Mért meg nem tanítottatok?
Egy kedvezőbb szél és a féreg
Szorgalmas hangyává leendett,
S szeretett vón testvér gyanánt, ki
Most úgy hal meg, mint ellenségetek!
Forrás: Arcanum
(Perdita-sorozat)
Fogy a sugár; életnapunk
Hevét veszíti; nem csoda!
Annál gyorsabban hervadunk,
Ha árnyékunk nem volt soha.
Szívünk kialszik csendesen,
Mint hamuvá égett parázs.
Ah, ez többé nem szerelem,
Csak gyönge végső lobbanás!
Lassú haldoklás életünk;
Szerelmünk hervadó virág.
S már csak részvétet érezünk,
Ölelve fonnyadt Perditát.
Forrás: Arcanum
(Perdita-sorozat)
Szeretlek, mint egy elhagyottat
Egy másik elhagyott szerethet.
Ahogy vergődő fájdalom csak
Képes szeretni: úgy szeretlek.
Nem a gyönyörnek tiszta mézét
Szomjazza ajkam, hogyha csókol;
Az, ami hozzád vonz, a részvét —
Szeretlek, édes, szánalomból.
Szeretlek, mert mint én, leányka,
Te is jobb sorsot érdemelnél.
Szeretlek, mert reád találva
Látom: van árvább szív szívemnél.
Szeretlek önzésből, kimondom;
Mert amidőn szemedbe nézek,
Egyszerre tűrhetőbb a sorsom —
S én kezdelek vigasztalni téged!
Forrás: Arcanum
(Perdita-sorozat)
Ha durva módon sértelek:
Lelkedre valahogy ne vedd.
A sérelem, ha mutatod,
Hogy fáj szívednek: még nagyobb.
Nevess csak rajta, rajtam is.
Ne is gyanítsák, hogy hamis
A jókedv, mely szemedben ég,
S hogy szíved meg van ölve rég.
Kacagj, ha durva szó gyaláz.
Hogy illenék hozzád a gyász!
Oly nőnél, mint te vagy, szegény,
Gúny, hogyha könny csillog szemén.
Forrás: Arcanum
(Perdita-sorozat)
Lelkedbe ádáz végzeted,
Rút szégyenfoltot égetett.
Hiába élsz, virulsz, mosolygasz:
A nagy világon nincs helyed.
Légy czéda, kéjsovár, ledér;
Légy szűzi, tiszta: egyet ér.
Imád, átkod nem érdekel mást
S csak kicsúfolnak könnyedén;
Nincsen remény, nincs irgalom.
Nem kérdi a világ, vajon
Selyemben halsz-e meg vagy éhen,
Átokkal hervadt ajkadon?
Légy vidám vagy kétségbeesett:
Pokolban élni végzeted.
Zárdába, vagy kórházba menni:
Egyforma vétek s bú neked!
Forrás: Arcanum
R
Gondoljon a világ akármit,
Az emberek gúnyoljanak;
Büszkébb szivem van, hogysem értük
Félénken cserben hagyjalak.
Kiket a vak tömeg szokásból
Szépeknek, jóknak ünnepel,
Nem tudnak oly forrón ölelni,
Mint te, midőn hizelkedel.
S a kikre irigykedve néznek
A dőrék, nem oly boldogok,
Mint a minő te vagy szerelmem,
Ha szomjas ajkam csókolod.
Óh, áldhatná sorsát akárhány,
Ki most lenéz negédesen,
Ha oly lánykát találna, mint én
Benned találtam, édesem!
Forrás: Arcanum
