Tudom már, hogy láthatatlan vagyok,
Hogy láthatatlannak születtem.
Azért van, hogy az emberek
Úgy elnéznek mindig fölöttem.
És nem kapott hangot az ajkam,
Kiáltanom is hasztalan.
Egyedül járom a világot,
Látatlanul és hangtalan.
Valaki áll a helyemen.
Egy másik. Azt mindenki látja,
És mindenki ahhoz beszél,
És az mindenkinek barátja.
És az beszél az emberekhez
És a szemükbe mosolyog.
(Egy idegen, egy nagyon-másik!)
S mind azt hiszik, hogy én vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Sokszor van úgy, hogy mindent értek.
Ilyenkor a szemébe bámulok
Annak, aki csak árnyék és kísértet,
Aki az én helyemen áll.
Akiről azt hiszik, hogy én vagyok,
És aki idegen, mint a halál.
Ó áldott, áldott ködsüveg!
Mosolygó maszkom, víg búvóhelyem.
Milyen halott vagy, milyen jéghideg!
Szúró szemedből olyan fény rezeg,
Mint egy csikorgó téli éjjelen
Felhők mögött halódó holdsugáron.
De én szeretlek, én mégis szeretlek,
Szegény bolondos árnyék, néma párom,
Bús álcám. Hisz csak te vagy az enyém.
Enyém az arcod és enyém a lelked,
Álomkóros, fehérlő, furcsa lelked,
És nekik mégis te vagy én.
Mert sokszor oly jó megbújni mögéd
És érezni, hogy eltakarsz,
És úgy nézni a nagy világba szét,
És mosolyogni nagy-nagy szeretettel,
Megbékélt, boldog remeteszemekkel
Mindent, ami zsivajgás és mindent, ami harc.
Lásd, én álarcom, én azért szeretlek.
És néha, álmok árnyas estelén:
Úgy tűnik idegen arcod elém,
Mint azok elé, akik rádnevetnek,
S az én nevemet nevezik nevednek,
És azt hiszik, hogy te vagy én.
Forrás: Lélektől lélekig
Hiába, hiába mondom: “Lesznai Anna
több szerelmes verset nem ír”,
minden papír bűvölve titkos írással,
s ha örömmel vagy sírással rácsöppen kezem,
felgyullad rajta a te képed mása.
Néha haragszom hogy az egész mindenség
számomra egy csók gyűrűjébe szorult,
hisz valaha tágléptű, bátor vándor voltam,
utam mindenik fája más-más színnel borult rám.
De lám, sorsom seregei mind hozzád boldogultak,
mint a szentek kik az Úr arcát pillantva megvakultak.
Büntetés ez – vagy megváltó csoda,
nem tudom – de tudom, te viszel el oda
hová az egy-utam elküldetett.
Mert kezem és kezed közt nincs hézag ha érintesz,
én mindig tudom mit akarsz ha intesz,
mert eleven élet, nem holt határ jár köztünk.
Két boldog meteor olyan édesded összeütköztünk
hogy egybeolvadván, helyreütöttük az ős bűnt,
az elszakadást.
Igaz – nem mást – csak szegény magunkat tüzeltük egybe,
de ki tudhassa, az ilyen kis szerelmi zsarátnok melegén
nem ége-e el egy nagy rőzse ősi átok!
S itt is, ott is, fűben, fában, csillagban, szívben
felcsillannak boldog barátok.
Forrás: Lélektől lélekig
Az éj ölel…már belémmar néha a fájdalom,
de itt vagyok még, s napjaimat nem számolom.
Hiszek a teremtett jóban, és…hogy van esély.
S ha nem hagy időt, az utolsó szenvedély
lesz társam a leghosszabb úton. Ne sírj!
Nem vártam semmit már, de mégis kaptam,
és, ha az életbe eddig bele nem haltam,
az elmúlás szele életet lehel most belém…
mily bolond az ember, nézd, milyen bohém:
a koporsóba szerelmet vinni társnak. Ne sírj!
Még gyűjthetsz csodát…még én is adhatok,
még várnak engem is ragyogó nappalok,
és ha éjszaka a fájdalom újra ölel,
a szerelem véd…a halál még nem jön el,
még játszani enged egy utolsót…Ne sírj!
Forrás: Lélektől lélekig
Ideges az idő: szelesen kapkod;
szemet szúr, majd felhőket csap a naphoz;
esőt gondol, de már közben elunja,
inkább ködöt gurít a fák közül az útra.
Böffent s havat hány. Törli hirtelen.
Sietve ácsorog; ha megáll, sem pihen.
— Tettei láttán ingerülten ásít,
ám izmai feszülnek közben, pattanásig.
Már szánom csak, mint a többi ostobát.
Nem is időznék vele most tovább.
Forrás: Lélektől lélekig
Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.
Forrás: Lélektől lélekig
„- Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.”
Forrás: Lélektől lélekig
Aranyzsinórra fűzve fel,
a szerelem nem múlik el.
Aszú-szőlőnek édesét
esztendőkig nem veszti el.
Aranyzsinórra fűzve fel,
ingben, ing nélkül
át-telel.
Forrás: Lélektől lélekig
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.
Forrás: Lélektől lélekig
