Szerző: Mária Németh

  • Székely János: Várakozás

    (1960)

    Éppoly szorongva várlak, mint először.
    Rendet rakok, virágot szerzek, és
    úgy érzem ismét: szenvedés a válás,
    s beteljesülés minden érkezés.

    Egy idegen lény mozdulását érzem
    izmomban, amint rendezem hajam.
    Ugyan ki az? – Elönt a sejtelem, hogy
    hat év előtti, mélyebb önmagam.

    Feltámad mély és büszke ifjúságom,
    szilaj vagyok, és szinte reszketek.
    Elég aggódva gondolnom reád, hogy
    a hajdani kevély kamasz legyek.

    Egyként lebír időt és megszokást a
    sóvárgó vágy, a messzeség varázsa.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: A kedves távolléte

    (1958)

    Hallottad te is ezt a csendet,
    fülelted ezt az éjszakát.
    Szívtad te is üres lakásunk
    kihűlt, idegen illatát.

    Félted te is a puszta Semmit,
    amely a társtalanra les.
    Róttad te is sötét szobáink,
    mint aki valakit keres.

    Jaj, kedvesem, így tengek én is,
    és félelem és gond kísért.
    Nézek, és nem tudom, hogy merre
    járok, és nem tudom, miért.

    Megállok néha szótlanul,
    és fennen szólongatlak máskor,
    mert te vagy jelen mindenütt,
    és mindenünnen te hiányzol.

    Téged ragad meg itt a vágy,
    és téged űz odébb a kétség.
    Itt vagy, jelen vagy, kedvesem,
    csak elfed ez a rút sötétség.

    De hogyha lehunyom szemem,
    fény gyúl, és felragyog a nappal –
    s itthon vagy: éppen érkezel,
    vagy öltözöl, vagy vetkezel
    örökszép női mozdulattal.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Gyanakvás

    (1957)

    Nagyon szeretlek, édes. Nem hiszed?
    Az életemre esküszöm. Hiába?
    Hát hogy palljam szét (te rossz, te drága!)
    Megfoghatatlan kételyeidet?

    Hogy győzzenek meg érvek és szavak,
    kit háromévi tisztaság se győz meg?
    Se szíveink, hogy egy ütemre döngnek!
    Se vágyaim, hogy egyre rajzanak!

    De jól vigyázz! Ha oktalan ítéled,
    hogy hontalan szerelmem semmivé lett,
    még azt hiszem, hogy éppen ezt kívánod.

    Vádolsz, ravasz, hogy én legyek a vétkes,
    hogy elvitasd jogom a szenvedéshez,
    amelyet egykor éretted kiállok.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Maradj velem

    (1962)

    Ne hagyj el engem. Valahogy, akárhogy
        Maradj velem.
    Otromba voltam, durva és kegyetlen,
        Beismerem.

    Féltés gyötört, vad vágyak uszítottak,
        Meg annyi más!
    Betegség volt az életem, kietlen
        Viaskodás.

    Nem így akartam, tudhatod. Nem erre
        Vártál le sem.
    Nem így képzeltük ezt a csúf világot,
        Szerelmesem!

    Elváltak tőlünk, elhagytak a legjobb
        Barátok is.
    Mi lesz velünk, ha el kell végre válnunk
        Egymástól is?

    Kibámulok a függönyön az éjbe:
        Vak és süket.
    Nem értem, édes, hogy lehet megélnem
        Tenélküled.

    Eszembe jut mosolygó, kedves arcod,
        Öled, karod.
    Maradj velem, s én jobbá válok érted,
        Ha akarod.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Válás után

    (1963–1966)

    I

    Gyötörj csak, kedves. Rágj. Rekessz magamba.
    Tedd cellámmá a földet, s légy az őre.
    Mérgezd csak meg rosszkedvvel, furdalással
    A múltat hátra, a jövőt előre.

    Gyötörj csak. Legyen életem ezentúl
    Egyetlen vad, lidércnyomásos álom.
    Űzz, gyűlöltess meg önmagammal, bűvöld
    Kívánatossá hulltom és halálom.

    Akármit tégy: kitartok, nem török meg.
    Az emberség nagy törvényei kötnek
    Veled maradni, holtomig veled.

    Mert bűnöm vagy, ki tönkrementél értem,
    S a büntetés, melyet magamra mértem,
    Azért, amért vétettem ellened.


    II

    „Vidéki költő!” – vágod a szemembe,
    Szegény szívem, ha bántani akarsz.
    Tűnődve tűröm, némán ismerem be,
    Hisz az vagyok, sajnos, valóban az.

    „Hazug!” – gyötörsz. Ez is tagadhatatlan.
    Többször megírtam, vallom, vállalom.
    „Eladtad magad.” – Csakugyan eladtam
    (S te kenyeret vettél az áramon.)

    „Férfiatlan, lágy, semmirevaló,
    Gyönge jellemű törpe és csaló.”
    Mit szólhatok? A vádad védhetetlen.

    Csaló vagyok és törpe, semmi más,
    Ám voltaképpen mégis óriás,
    Ha semmi másban – hát a türelemben.


    III

    Ne vádolj, kedves, hogy mocsokban éltem,
    S hogy miattam megy tönkre életünk.
    Valahogyan, titokban, észrevétlen
    Mi mindahányan tönkretétettünk.

    Eszköz vagyok. Egy kéz suhogtat engem.
    Rád sújt velem – és rám viszont veled.
    Eszközök vagyunk, látod, mind a ketten:
    Te ellenem, én, kedves, ellened.

    Találkoznak a szeretők, szeretnek,
    Aztán csalódnak, végül tönkremennek,
    S egymást okolják, nem tudom, miért.

    Egymást okolják sírva, káromolva,
    Pedig hát úgyis tönkrementek volna,
    Ha nem egymásért – másvalakiért.


    IV

    Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok,
    Mint egy sivár, egy éjsötét kalandor.
    Olykor magam is rettegek magamtól.
    Vétek, ha szólok, bűn, ha hallgatok.

    Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok,
    Akár az éhes húsevő virágok,
    Hazug, gonosz, alattomos és álnok.
    Pompás, veszélyes, kényes és balog.

    Olyan vagyok én, mint a többiek,
    Kiket lenéztünk, édesem, kiket
    Legfeljebb gúnyból hívtunk embereknek.

    Csak kínt és romlást adhatok neked,
    S mégis megkérlek: hagyd el mindened,
    És tarts velem, mert szánlak és szeretlek.


    V

    Képedről, kedves, a falon,
    Örökké bámul két kerek szem.
    Követ, ha vetkezem, ha fekszem,
    Ha gond övez, ha nyugalom.

    Mihelyt olyasmit forralok,
    Mi fájna néked, ami bánthat,
    Elfutja tükrüket a bánat,
    S azonnal visszatorpanok.

    Mindenki véthet már – csak én nem.
    Most már örökké úgy kell élnem,
    Hogy ne boruljon el szemed.

    Szemed (a képen és szívemben),
    Mely itt maradt, s úgy őriz engem,
    Akár a lelkiismeret.


    VI

    Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
    Törvényben sem és bűnben sem a társam.
    Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
    Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

    Tudom én, kedves, hogy virágaid
    Énnekem már csak bánatot teremnek.
    És mégis boldog és hálás vagyok
    Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

    Fellombozol, mint csonka fát a komló.
    A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
    Vagy énnekem a földön és egén.

    Láng vagy, mely perzselt, míg köröttem lengett,
    De távolabbról éltet és melenget:
    Elvesztett társam, megnyert kedvesem.


    VII

    Ha társad elhagy, otthonod kiver,
    És nem lesz kihez szólnod a világon;
    Ha tönkremegy a megaláztatáson,
    Hogy áldozatod sem fogadja el,

    Ha majd a sívó, ős magány emészt,
    S úgy érzed, hogy a szégyennek s a kínnak
    Irtózatos állkapcsai kinyílnak,
    S rád lehelik a kétségbeesést:

    Jusson eszedbe vigaszul egy tényleg
    Gyarló, de mégis mély és büszke lélek,
    Kinek bizalmát épp így megvetetted;

    Ki nem tudott örülni csak neked,
    S csak érted fájt, és téged szeretett,
    Még akkor is, mikor már nem szeretted.


    VIII

    „Csak téged” – írtam, és – „mindig veled”.
    Veled vitázom és téged kívánlak
    Most is, hogy sírva gyűröm itt az ágyat,
    S hunyt testemen örvénylő testedet

    Idézgetem – csak érted és veled
    Vagyok hatalmas és örömre képes.
    Ó, hát ne vond el éhesedtől, édes,
    Pótolhatatlan édességedet.

    Hazudhatnám, hogy mind enyémek ők,
    A mély ölű, kis, kecskemellű nők,
    S én mégis-mégis téged ünnepellek.

    De szükségből erényt faragni kár.
    A tiszta tény, a sivatag-sivár
    Igazság az, hogy senkinek se kellek.


    IX

    Ki vagyok én, miféle nyomorult,
    Milyen koldusnál koldusabb silány,
    Hogy azzal élek, aki elhagyott,
    S azzal fekszem le, aki nem kíván?

    Miféle sors, miféle hatalom
    Haragja sújt, miféle rettenet,
    Hogy ottan is megalkuszom, ahol
    Nem is muszáj, s talán nem is lehet?

    Nincs örömöm, hogy csontig ne alázzon.
    Fehéren fekszik asszonyom az ágyon,
    És undorodva tolja el a szám.

    Megérem-e, s kibírom majd a percet,
    Hogy olyan asszonyt lássak meztelennek,
    Kit szeretek, s ki maga is kíván?


    X

    Mint aki meztelen marad
    Egy népes és napfényes téren,
    S röhejt és füttyöket arat,
    Úgy éget és emészt a szégyen.
    Meztelen voltam, meztelen.

    Amim csak volt e vak világon,
    Egész szépségem-csúnyaságom
    Kitártam néked, édesem.
    S te közben magad nem mutattad,

    Titkomért titkodat nem adtad,
    Lezártad ajkad és szemed.

    Pucéran reszkettem előtted.
    Szánom-bánom és soha többet,
    Élj boldogul, Isten veled.


    XI

    Hogy miért kell a szeretőknek,
    Akik között már nincs titok,
    Kik már-már összeforrtak, végül
    Dühöngve különválniok,

    Hogy miért kell a vándoroknak,
    Kik együtt jártak, egy úton,
    Egyszerre új utakra térni
    S gyalázni egymást – nem tudom.

    Hiába átkozódtam, sírtam,
    Hogy így van (mert valóban így van),
    Ezen már semmi sem segít.

    Tagadjam? Azzal is mit érek?
    Elkönyvelem hát, mint az élet
    Más értelmetlenségeit.


    XII

    Ahányszor éjszaka kinézek,
    A rácsokon, a bokrokon túl
    Mindig ott setteng ez a félszeg,
    Iszonyú ronda veres kandúr.

    Mint lápon lebbenő kísértet,
    Oly nesztelen és olyan sárga.
    Körülszaglássza küszöbünket,
    S felszívódik az éjszakába.

    Otthon van mindenütt a földön,
    Az ólakon, a háztetőkön,
    De mindenütt otthontalan.

    Mert hogyha mégiscsak akadna
    Valaki, aki befogadja,
    Bajt hozna rá – akár magam.


    XIII

    Cirógassátok, állatok,
    Dédelgessétek, hű növények,
    Ne bántsátok, hatalmasok,
    Kerüld ki, szél, eső, kíméld meg.

    Segítsd, Sebő, pártold, Kalik,
    Dugó, ne duzzogj rá sokáig.
    Szolgáld ki, víz, ha szomjazik,
    Öreg nap, süss reá, ha fázik.

    Én nem tudtam megóvni, hát
    Rád bízom, végtelen világ:
    Vigyázz rá nálamnál is jobban.

    Mert színigaz, hogy nem szeret,
    Mégis: ha szenved, szenvedek,
    És mégis: jól vagyok, ha jól van.


    XIV

    Letisztítom és helyére teszem
    A vázát, amely asztalunkon állott.
    Szereztem belé újra pár virágot:
    Fogadd el őket szívesen, szívem.

    Hálám ragyog a szirmukon, hiszen
    Azt a levegő-tiszta, észrevétlen,
    Nagy boldogságot adtad egykor nékem,
    Amit nem adhat többé senki sem.

    S ha más virágát jobban kedveled,
    S ha küldenek valóban szebbeket,
    Vagy hogyha vázád végleg összetörne,

    Én hordom őket akkor is, ne félj,
    Oly nesztelen, ahogy leszáll az éj,
    S oly hasztalan, akár a temetőbe.


    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek


  • Székely János: Altató

    Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
    Térj ágyadba, szegény gyerek!
    Pillád alatt már kék álmok boroznak:
    koros szatírok és
            becsípett istenek.

    Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
    Aludj szelíden. Lomha tenyerét
    arcod köré új alkony bíborozza,
    körmödre fúva már
            éltető melegét.

    Várd meg: tán megjön majd a holnap,
    és kedved szerint játszani
    újra elmehetsz, ártatlan tolvaj,
    kinek valódi, nagy
            zsiványok társai.

    Várd meg: csak megjön már a holnap!
    Nézd: égre száll szelíd ígérete.
    – Ott künn a csöndben mély órák dobolnak,
    s folyik tovább az éj
            különös élete.

    (1949)
    Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum

  • Illyés Gyula: Akár a föld

    Arcodról a rőt haragot
    no, töröld le egy mosolygással.
    Ha akarod, nem akarod:
    meg kell békülnöd a világgal
    s velem, ki belőle vagyok.

    Fáradt vagyok, akár a föld,
    hogy tetteimet igazoljam.
    Kegyetlen voltam az előbb?
    Várom a fényt, nálad is jobban,
    a csitítót, feledtetőt.

    Már mint a messze csillagok
    úgy tűnnek, kerengnek köröttem
    az emberek. Magam vagyok.
    Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
    akivel még szót válthatok.

    Forrás: MEK

  • Székely János: Dal

    Fölém borul a lisztes ég
    pokróca, hallgatom az estet,
    s a lassú hóhullás neszét.
    Kabátom, gőgöm szertefeslett.
    Üzend, dal, dúdold szenvedés,
    bukfencet hányó gyermekeknek;
    jaj annak, aki szeret, és
    jaj annak, aki nem szerethet.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Juhász Gyula: Temető

    A hervadás bús pompájában áll most
    a temető. Ó, mennyi szín, derű,
    fehér és lila őszi rózsatenger,
    mely hullámzik az enyészet szelére.

    Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
    előtte zöld deszkából ácsolt apró
    sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
    Fölöttem magyar égnek végtelenje,
    előttem a határtalan magyar táj.

    E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
    mint elhervadt virág az ősi kertben.
    Köröttem mindenütt békés keresztek
    s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat,
    mely minden bölcsességnél igazabb.

    E kicsi hant előtt, e nagy magányban
    megölelem az édes életet,
    mely ragyogást küld jeltelen sírokra
    s virágözönt az ódon temetőkbe,
    s az őszi nap csókjával arcomon
    megindulok rózsásan, dalosan,
    a boldog elmúlás víg vőlegénye.

    Forrás: MEK

  • József Attila: Isten

    Láttam, Uram, a hegyeidet,
    s olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
    Odatenném a szívemet,
    de apró szívem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    elvész ő gyönge dadogása,
    s ágyam alatt hál meg a bánat:
    mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek,
    szívükben szép zöld tüzek égnek,
    hogy az elfáradt bogarak
    mind hazatalálnak,
    ha esteledik.
    S te nyitott tenyérrel,
    térdig csobogó nyugalomban
    ott állsz az útjuk végén —
    meg nem zavarlak, én Uram,
    elnézel kis virágaink fölött.

    Forrás: MEK