Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.
Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!
– Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
– Ha nem akarsz is hozzám érsz!
#
Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?
Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.
Embertársam! vészes, sötét úton járó,
sötét úton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szívedben hangzó angyali harangra!
Nagy, ősi vágy az asszonyok szívében,
hogy átöleljünk minden messzeséget,
hogy a szeretet forró kráterében
eggyé forrasszunk minden nemzetséget,
hogy ne legyünk már gyöngék, elhagyottak,
prédái a kegyetlen viharoknak,
mint a magányos országutak fája,
kell, hogy szívünk egymást megtalálja.
Ha bőrünk barna, sárga vagy fehér,
ereinkben egyként piros a vér,
s kezünk szorosan egybekapcsolódva
a földgolyót védőn körülkarolja,
mint egy végtelen, élő koszorú,
hogy ne lehessen többé háború!
Mert úgy vagyunk, akár az anyaföld,
amely az élet magvaival áldott,
úgy szüljük jobbá, szebbé szüntelen
ezt a megsebzett, háborgó világot,
s jól tudjuk már, hogy mindenünk a béke,
százmilliók élünk, harcolunk érte,
s a vértengerből, mint egy új csoda,
kiemelkedett a nők homloka!
Lehull a fátyol, szellemünk szabad,
érik benne a tiszta gondolat,
s a tudás fénylő szárnyain lobogva,
erőnk a földet védőn átkarolja,
mint egy végtelen, élő koszorú,
hogy ne lehessen többé háború!
Izent a tavasz értünk, asszonyok,
mert tavaszodik szerte a világon,
magyar falvak, városok asszonya
galambot küld, hogy olajággal szálljon…
Kik annyi kínt és szenvedést megértünk,
ma fiainkban, lányainkban élünk,
s ők, mint megáradt, végtelen folyam,
mennek előttünk, zengve boldogan!
S ha bőrük barna, sárga vagy fehér,
ereinkben egyként piros a vér,
kezük szorosan egybekapcsolódva
a földgolyót védőn körülkarolja,
mint egy virágzó, élő koszorú,
hogy ne lehessen többé háború!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Szerelmemnek nem volt még arca,
és teste sem, csak, mint egy álom,
ködként gomolygott körülöttem
valóság, és mesehatáron.
Szebb volt, mint minden földi férfi,
nagyobb, különb, titokkal teljes,
sokszor szálló felhőben véltem
meglátni őt, mint egy szerelmes.
Láttam márványban egy vonását,
talán Phidias remekében,
szemének zöldjét megtaláltam
egyszer, mikor tengerbe néztem,
s aranyszín, barna, karcsú teste
villant elém egy pillanatra,
mikor káprázva, elvakultan
belebámultam a napba.
Kerestelek, örök szerelmem:
földön, vízen, és csillagokban,
parányi részed láttam olykor,
s éreztelek az illatokban,
miket réti füvek lehelnek,
csodáltalak vad ifjúságban,
s erőd bilincsként babonázott,
mikor egyszer párducot láttam.
Azután mégis megszülettél.
Életre keltél, mint a márvány
az alkotó művész kezéből,
élő szobor, földi szivárvány,
fényből, erőből ötvözötten
megszülettél, mint képzeletben
álmodtalak, egyetlen férfi:
gyerekem, nagy örök, szerelmem!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Ma viszketett a balszemem,
lehet, hogy öröm ér…
nem is hiszed, hogy reszketek
egy falat örömér’,
már szinte babonás leszek;
jelek után kapok
s ilyen vajákos híradást
magamra olvasok.
Mert kell nekem, hogy higgyem azt,
hogy végre öröm ér,
mint szomjúzónak korty ital,
mint éhesnek kenyér,
mint rabnak egy kis napsütés,
úgy kell e hit nekem,
tenyérnyi zöld, hol vágyaim
nyáját legeltetem.
Ne mondd, kérlek, hogy babona,
nem érted, mily öröm?
remélni, hogy ma öröm ér,
ne rontsd el örömöm…
Mi legyen az? nem is tudom,
lehet, hogy valami
jó hírt fogok nagy messziről
Őróla hallani!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam –,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, –
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.
Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.
Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.
E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.
Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.
Lassabban járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső sugára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.
Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.
Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.
Vénasszonyok nyarának is becézik
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
mintha tündérek ujjai sodornák
aranyszálait, ettől oly mesés.
Kiket zord évek vad vihardúlása
oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
hadd üljön meg, mint szentek glóriája
öreg anyók fáradt ezüst fején.
Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
ez jár nekünk… ugye, kis ősz anyák?!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
A csendes éjben anyámra gondolok,
szívemben most az ő szíve dobog,
szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
nem volt egyebe, csak a szeretet,
szájától vont meg minden falatot,
és ha mi ettünk, ő is jól lakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
varrással kereste a kenyerünk,
ő mesterkélt ünnepre szép babát,
levágta hozzá dús hajfonatát,
gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
hullottak rá gyöngyének könnyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
de nem találtam hasonló babát,
oly tündérszépet, oly kedveset,
nem ért más hozzá, csak a szeretet…
a szeme kék, a haja barna volt,
s a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
hogy a világ forduljon tengelyén,
pedig hogy várta, várta mivelünk…
hogy nekünk is virradjon ünnepünk…
ó, most ha élne, vehetnék már neki
ruhát, cipőt, s nem kéne küzdeni.
Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon
szeressük őt, mert elmegy egy napon,
és visszahozni többé nem lehet
az elmulasztott jó szót, tetteket,
a késő bánat mit sem ér neki,
az élőt kell szeretni, érteni.
Ma újra érzem, látom, hallom őt,
s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
és újra szép és újra fiatal,
s mintha szívéből zengene a dal,
amit írok e csöndes éjszakán…
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Vasárnap csöndje
sutyorog köröttem.
Föl keljek?
Ne keljek?
oly messziről jöttem
az álmok ködéből,
hol szárnyaim nőttek,
és neki vágtam
az örvénylő levegőnek.
Mi mindent álmodtam!
Már szinte elfeledtem,
csak úsztam a levegőben
ez maradt meg bennem,
oly könnyen repültem,
szinte testetlen voltam,
hol merre lebegtem?
Tán’ éppen a holdban.
A földre lenéztem;
kék csillagot láttam,
különös álmokat
álmodom mostanában.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
