Szerző: Mária Németh

  • Ady Endre: Öreg nyár, nem vén nyár

    Vénasszonyok nyaráról dalolnom nem lehet,
    vénasszonyok korunkban, tudjuk, hogy nincsenek.
    Egykor talán még voltak – más kor volt, más kor az:
    ma vén a dús hajzatú és ifjú a kopasz.

    Egykor még ifjú korban kelt nászra férfi, s lány,
    aggok vagyunk manapság az élet hajnalán.
    Hetvenéves korunkban leszünk ifjak, s bohók,
    addig a szívek kripták, s akkor lesznek kohók.

    Ilyen szép őszidőre, milyen ma is vala,
    azt mondották egykoron: vénasszonyok nyara.
    Ma ki vénasszonyról szól: kaphat szidást, követ;
    ma már nem vén a nyár se, legfeljebb csak öreg.

  • Bella István: ESŐS, ESTÉLI SZAVAK

    Óráját fölhúzom este – társnak,
    szívdobogását hajnalig
    hallhassam, mint annak a másnak,
    aki már nem velem lakik,
    ki szuszogását másnak adta,
    s fényei, ébredései,
    – mintha nem is kelne a nap ma –
    nem nekem kezdenek fényleni,
    s verítékzik vaséjt a reggel.
    Vaspor, izzadság kiveri,
    vakog az asszonyidőember,
    s belőlem hullanak percei.
    Estéll, esőz bennem a nemrég,
    meséz, de sziszeg, mostoha.
    S úgy alszom el, mintha nem lennék,
    s nem ébresztene csak – soha.

  • VÁRNAI ZSENI Szerelem

    Messze, a kéklő üveghegyeken
    él egy madár, a neve szerelem.
    Topáz a csőre, és a két szemén
    rubintos tűzben szikrázik a fény.
    A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
    alatta ver forró piciny szíve
    és mint a villám lecsap hirtelen,
    fényből, viharból jön a szerelem!

    Már láttam egyszer, jött egy pillanat
    szívemre ült és hittem, itt marad,
    utána kaptam gyorsan és kezem
    átfogta csöppnyi testét melegen,
    vergődött, karmolt és az átkozott
    tenyeremben verébbé változott,
    szebbik valójá eltűnt, messzeszállt
    s talán már más szív fölött muzsikált.

    Elfogni őt, bezárni nem lehet,
    akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
    csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
    hogy utolérje azt a madarat.
    A színe, hangja mindig újra más,
    messzeszűrű, különös és csodás.
    Ott fönt lakik a kék üveghegyen
    az a madár, a neve: szerelem.



  • GARAI GÁBOR Jókedvet adj

    Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
    A többivel megbirkózom magam.
    Akkor a többi nem is érdekel,
    szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
    Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
    nem kell más, csak ez az egy oltalom,
    még magányom kiváltsága se kell,
    sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
    ha jókedvemből, önként tehetem;
    s fölszabadít újra a fegyelem,
    ha értelmét tudom és vállalom,
    s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
    S hogy a holnap se legyen csupa gond,
    de kezdődő és folytatódó bolond
    kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
    ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.



  • BARANYI FERENC Vallomás

    Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem
    – ha van még – hátralévő harminc vagy negyven évem,
    s ez nem beletörődés. Törvény, mit – félredobván
    hűlt viszonyok receptjét – létezésed szabott rám,
    kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben:
    kevés és íze-vesztett – de nélkülözhetetlen

    Miért léptél be orvul szeretteim sorába?
    Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra,
    ó, lennél már közömbös! Elválnánk, mint sokezren
    teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben,
    akadna magyarázat: a költő szárnyalását
    ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság…

    Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon
    ölel panel-falával, hogy véled összefonjon,
    nem kényelem bilincsel, meleg fészek-közösség,
    miért a csontig ázott madár felejti röptét,
    nem is hála láncol, miért esett koromban
    szegődtél életemhez, amikor senki voltam,
    és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant
    idegeket csitítva nem vállal már szokatlant,
    s a meglevő csekélyért – mit marka bizton érez –
    a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes.

    Beléptél – mit tehetnék? – szeretteim sorába,
    anyámmal és húgommal egy sorban állsz – hiába,
    ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez,
    mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves,
    megint beleszerettem egy röpkevágyú lányba,
    haja akár a tűzláng, gazellaláb a lába –
    mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong,
    mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt,
    szokásból sem viselnéd. Mégha rosszul sem esne,
    törvénysértő beszédem elmenni kötelezne,
    s én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest
    mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess,
    hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad.
    Te nélkülözhetetlen, de kár, hogy feleség vagy!



  • JUHÁSZ GYULA Ősz

    Opálos színei bágyadt ködében
    Leszáll reám a kora alkonyat,
    Kései tűzrózsák nyílnak a réten
    S az égen a mély csöndesség fogad.
    Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
    És sötétben hallgat a tó
    S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
    Mint altató.

    Hűs szele húz át az ősznek a réten,
    Fázik a lelkem, érzi a deret,
    Keresnék valamit a messzeségben,
    Kihunyt fényt, elnémult üzenetet…
    Oly hirtelen borult az est fölébem
    S az ősz oly gyorsan rámtalált,
    Úgy állok itt a hervadó vidéken,
    Mint a topolyafák.


    👉 Kattints a címre a teljes vershez


  • RADNÓTI MIKLÓSVénasszonyok nyara

    (ESTI MOSOLYGÁS)

    Farkával csöndesen mozog
    tóban a hal s aludni kész,
    orrát iszapba dugja és
    napjának multán mosolyog;

    totyog vidámka sorban ott
    tizenhárom kicsi kacsa,
    s arany farán viszi haza
    billegve a mai napot.

    Sötétül lassan a piros
    s ami soká maradt fehér,
    az is már látod, feketéll,
    mint e verstől a papiros.

    (ALTATÓ)

    Göndöríti fodrászó szél
    felhőink így estefele
    s a kacsanyom vízzel tele,
    csipke a tócsa szélinél.

    Minden göndör lesz és arany,
    lomb s a lomb közt a zöld dió,
    szundi madárka tolla; s jó,
    hogy nemsokára este van.

    Az asszonyod már szendereg,
    sötétség üt körül tanyát
    s a kerten telihold jön át,
    mint egy riadt, pufók gyerek.


    👉 Kattints a címre a teljes vershez


  • REMÉNYIK SÁNDOR

    Hontalan versek

    Istenem, nem kérek tőled nagyot.
    Vagy tán a legnagyobbat kérem:
    Add vissza a fakóságok színét,
    Bár egy virágot lássak úgy, mint régen.
    Bár egy arcot, bár egy mozdulatot
    Lássak olyan igazán ismerősnek,
    Hogy bennük percnyi otthonom legyen.
    Én Istenem, ha elvetted reményem:
    Az emlékeimben maradj velem!
    És add, hogy fájjon igazán a fájás
    És legyen igazi öröm az öröm
    És el ne borítson élő halottként
    A közöny, ez a szürke vízözön.
    És tégy kezembe néha egy kezet
    Úgy, hogy érezzem tiszta melegét.
    És legyen nekem sok kicsi dologban
    A Te kegyelmed örökké elég.



  • Dsida Jenő: Szeretnék

    Szeretnék:
    kimenni messze a víz partjára
    s a lemenő Nappal szembenézve
    nekidőlni egy fának.

    Hetenként többször.

    A fejemet is hátravetve
    hallgatni a halk szúnyogdongást
    meg a zsongó, csobogó vizet
    mikor beszél a csenddel.

    Úgy maradni
    míg feljönnek a csillagok
    és simogató ezüst fényüket
    fejemre hintik.

    Először egy napig maradni ott
    azután két napig
    azután három napig
    azután mindig…

  • Várnai Zseni: Anyám az őszben

    Oly kicsire zsugorították az évek,
    meggörnyesztették a szenvedések,
    a háta hajlott, a szeme árkos,
    s mint a fa kérge, arca ráncos.

    Pompázó szépnek sohse láttam,
    csak munkában, kopott ruhában,
    remegni értünk, sírni, félni,
    én nem láttam az anyámat élni.

    Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
    áll ő kopárra szüretelten
    a késő őszben, s földre hajlik,
    panaszló hangja alig hallik.

    Gyümölcsei már mind leértek,
    magában néz elé a télnek,
    a hosszú télnek, elmúlásnak,
    lassan a földberoskadásnak.

    Deres fejét az ősz belengi,
    látom őt lassan ködbeveszni,
    belehullni az öröklétbe,
    időtlen, nagy végtelenségbe.

    Termő porából élet érik,
    aranyszíve a napban fénylik,
    így él majd ő gyümölcsben, fában,
    elmúlhatatlan anyaságban.