Szerző: Mária Németh

  • Arany János: Tetemre hívás

    A radványi sötét erdőben
    Halva találták Bárczi Benőt.
    Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
    “Ime, bizonyság Isten előtt:
    Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

    Kastélyába vitette föl atyja,
    Ott letevék a hűs palotán;
    Ki se terítteti, meg se mosatja:
    Vérben, ahogy volt, nap nap után
    Hever egyszerű ravatalán.

    Állata őrzeni négy alabárdost:
    “Lélek ez ajtón se be, se ki…”
    “Hátha az anyja, szép huga már most
    Jönne siratni?” – “Vissza neki;
    Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”

    Fojtva, teremről rejti teremre
    Halk zokogását asszonyi bú. –
    Maga, pecséttel, “hívja tetemre”
    Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
    Legyen a seb vérzése tanú.

    A palotát fedi fekete posztó,
    Déli verőn sem süt oda nap;
    Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
    Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
    Sárga viaszfényt nyughelye kap.

    “Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
    Jő, kit az apja rendre nevez;
    Hiába! nem indul sebe a holtnak
    Állva fejénél az, vagy emez:
    “Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”

    “Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
    “Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
    Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
    Váddal az önnön szívemig ér:
    Mindenki gyanús nekem, aki él!”

    “Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
    Sorra belépdel sok dalia:
    Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
    S nem harc mezején elomlania.
    Erre se vérzik Bárczi fia.

    “Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
    Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
    Megkönnyezetlen senki se hagyja,
    Kedves urára szánva tekint.
    Nem fakad a seb könnyre megint.

    “Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
    Künn a leány, már messze, sikolt;
    Anyja reárogy, öleli búgva:
    Mindre nem érez semmit a holt:
    Marad a tört vér – fekete folt.

    “Jöjjön utolszor szép szeretője,
    Titkos arája, Kund Abigél!”
    Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,
    Arca szobor lett, lába gyökér.
    – Sebből pirosan buzog a vér.

    Könnye se perdűl, jajja se hallik,
    Csak odakap, hol fészkel az agy:
    Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
    Döbbenet által a szív ere fagy:
    “Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”

    Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
    Hallgat el, aztán így rebegi:
    “Bárczi Benőt én meg nem öltem
    Tanum az Ég, s minden seregi!
    Hanem e tőrt én adtam neki.

    Bírta szivem’ már hű szerelemre –
    Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
    Unszola mégis szóval “igenre”,
    Mert ha nem: ő kivégzi magát.
    Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”

    S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
    Szeme szokatlan lángot lövell,
    Kacag és sír, s fennvillogtatja
    S vércse-visongással rohan el.
    Vetni kezet rá senki se mer.

    Odakinn lefut a nyilt utca során,
    Táncolni, dalolni se szégyell;
    Dala víg: “Egyszer volt egy leány,
    Ki csak úgy játszott a legénnyel,
    Mint macska szokott az egérrel!”

  • Arany János: Vörös Rébék

    “Vörös Rébék általment a
    Keskeny pallón s elrepült -” *
    Tollászkodni, már mint varju,
    Egy jegenyefára űlt.
    Akinek azt mondja: kár!
    Nagy baj éri és nagy kár:
    Hess, madár!

    Ő volt az, ki addig főzte
    Pörge Dani bocskorát,
    Míg elvette a Sinkóék
    Cifra lányát, a Terát.
    De most bezzeg bánja már,
    Váltig hajtja: kár volt, kár!
    Hess, madár!

    Pörgé Dani most őbenne
    Ha elbotlik se köszön,
    S ha ott kapja, kibuktatja
    Orrával a küszöbön.
    Pedig titkon oda jár,
    Szép asszonynak mondja: kár!
    Hess, madár!

    Cifra asszony színes szóra
    Tetteti, hogy mit se hajt:
    “Kend meg köztünk ne csináljon
    Háborodást, házi bajt,
    Nem vagyok én csapodár.”
    Rebi néni mondja: kár!
    Hess, madár!

    Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
    Piros kendőt s egyebet:
    “Nesze, lyányom? e mézes bor
    Erősítse a szived:
    Szépnek úgy nem tenni kár!”
    – “Hadd jöjjön hát a kasznár.”
    Hess, madár!

    Háborúság, házi patvar
    Attól kezdve van elég;
    De nem hallik a szomszédba:
    Pörge Dani tűri még.
    A bölcső is ott van már:
    Künn egy varju mondja: kár!
    Hess, madár!

    “Asszony, ördög! vidd apádnak
    Haza ezt a gyermeket –
    Ne! a varjut (hol a puskám?)
    Útra meglövöm neked.”
    Varju azt se mondja: kár!
    El sem is rebbenti már:
    “Hess, madár!

    Híre terjed a helységben: .
    “Tudjátok, mi az eset?
    Pörge Dani egy varjút lőtt
    S Rebi néni leesett!”
    Rebi lelke nem vón’ kár:
    De, mint varju, visszajár
    Hess, madár!

    Gyilkost a törvény nyomozza;
    Szegény Dani mit tegyen?
    Útnak indul, bujdosásnak,
    Keskeny pallón átmegyen.
    Szembe jött rá a kasznár.
    Varju elkiáltja: kár!
    Hess, madár!

    Keskeny a palló kettőnek:
    Nem térhet ki a Dani;
    Egy billentés: lent a vízben
    Nagyot csobban valami.
    Sok eső volt: mély az ár.
    Varju látja, mondja: kár!
    Hess, madár!

    Bujdosónak kín az élte;
    Reszket, ha levél zörög:
    Felvont sárkányt vesz kezébe,
    Hajtja éh: “megállj, görög!”
    Varjú mind’ kiséri: “kár!…
    Fennakadsz te, szép betyár!”
    “Hess, madár!”

    “Most ebédre, hollók, varjak
    Seregestül, aki van!
    De szemét ne bántsa senki:
    Azzal elbánok magam.”
    Fekete volt; mint bogár:
    Asszony ott sír: “mégis kár!
    Hess, madár!”

    Vörös Rébék általment a
    Keskeny pallón: most repűl;
    Egy varjúból a másikba
    Száll a lelke, vég ne’kül
    S kinek ő azt mondja: kár!
    Nagy baj éri és nagy kár.
    Hess, madár!

  • Arany János: Népdal

    Duna vizén lefelé úsz a ladik,
    A ladik,
    Róla muzsikaszó, muzsikaszó, csimpolyaszó
    Hallatik;
    Juhaj! viszik a piros almát, barackot,
    Juhaj: Kevibe Szent-Endréről menyasszont!

    Piros almát eladják a budapesti
    Piacon,
    Abbul cifrálkodik Kevibe’ a piros arcu
    Menyasszony:
    Juhaj! de derék ruha ez a fejkötő:
    Megfér ezalatt akármennyi szerető!

    Kevi csárda reggel óta tele van,
    Teli van :
    Ott járja a kolót egy éles késsel, véres késsel
    A Jovan :
    Juhaj! piros volt, de csak férges alma volt,
    Asszony, csinos volt, de azért csak r-a volt.

    Duna vizén lefele úsz a ladik,
    A ladik,
    Róla hejjehujja, szitok-átok, dávoria
    Hallatik :
    “Juhaj! közel már Alexinác, Knyazevác:
    Engem Kevi-Rác, többet ugyan sose látsz!”

  • Arany János: Híd-avatás

    Szólt a fiú: “Kettő, vagy semmi!”
    És kártya perdül, kártya mén;
    Bedobta… késő visszavenni:
    Ez az utolsó tétemény:
    “Egy fiatal élet-remény.”

    A kártya nem “fest”, – a fiúnak
    Vérgyöngy izzad ki homlokán.
    Tét elveszett!… ő vándorútnak
    – Most már remény nélkül, magán –
    Indúl a késő éjszakán.

    Előtte a folyam, az új hid,
    Még rajta zászlók lengenek:
    Ma szentelé föl a komoly hit,
    S vidám zenével körmenet:
    Nyeré “Szűz-Szent-Margit” nevet.

    Halad középig, hova záros
    Kapcsát ereszték mesteri;
    Éjfélt is a négy parti város
    Tornyában sorra elveri; –
    Lenn, csillagok száz-ezeri.

    S amint az óra, csengve, bongva,
    Ki véknyan üt, ki vastagon,
    S ő néz a visszás csillagokba:
    Kél egy-egy árnyék a habon:
    Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

    Elébb csak a fej nő ki állig,
    S körülforog kiváncsian;
    Majd az egész termet kiválik
    S ujjonganak mindannyian:
    “Uj hid! avatni mind! vigan.”

    “Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
    Fehérben ifju és leány
    Ölelkezik s a hídon van már:
    “Egymásé a halál után!”
    S buknak, – mint egykor igazán.

    Taps várja. – “Most a millióson
    Van a sor: bátran, öregem!” –
    “Ha megszökött minden adósom:
    Igy szökni tisztesebb nekem!”
    S elsímul a víz tükre lenn.

    Hivatlanul is jönnek aztán
    A harmadik, a negyedik:
    “Én a quaternót elszalasztám!”
    “Én a becsűletet, – pedig
    Viseltem négy évtizedig.”

    S kört körre hány a barna hullám,
    Amint letűnnek, itt vagy ott.
    Jön egy fiú: “Én most tanúlám
    Az elsőt; pénzem elfogyott:
    Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

    Egy tisztes agg, fehér szakállal,
    Lassan a hídra vánszorog:
    “Hordozta ez, míg birta vállal,
    A létet: mégis nyomorog! –
    Fogadd be, nyílt örvény-torok!

    Unalmas arc, félig kifestve –
    Egy úri nő lomhán kikel:
    “Ah, kínos élet: reggel, estve
    Öltözni és vetkezni kell!”
    Ezt is hullámok nyelik el.

    Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
    Csörtet fel és vigyorgva mond:
    “Enyém a hadvezéri pálca,
    Mely megveré Napleont!”
    A többi sugdos: “a bolond!…”

    Szurtos fiú ennek nyakába
    Hátul röhögve ott terem
    S ketten repűlnek a Dunába:
    “Lábszijjra várt a mesterem:
    No, várjon, míg megkérlelem!”

    “Én dús vagyok” kiált egy másik
    S élvezni többé nem tudom! –”
    “Én hű valék a kézfogásig
    S elvette Alfréd a hugom’!”
    Eltűnnek mind, a járt uton.

    “Párbajban ezt én így fogadtam:
    Menj hát elül, sötét golyó!” –
    “Én a szemérmet félrehagytam,
    És íme, az lőn bosszuló:
    Most vőlegényem a folyó. –”

    Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
    Cikázva, némán ugranak,
    Mint röpke hal a tengerekben;
    Vagy mint csoportos madarak
    Föl-fölreppenve, szállanak.

    Órjás szemekben hull e zápor,
    Lenn táncol órjás buborék;
    Félkörben az öngyilkos tábor
    Zúg fel s le, mint malomkerék;
    A Duna győzi s adja még.

    Néz a fiú… nem látja többé,
    Elméje bódult, szeme vak;
    De, amint sűrübbé, sűrübbé
    Nő a veszélyes forgatag:
    Megérzi sodrát, hogy ragad.

    S nincs ellenállás e viharnak, –
    Széttörni e varázsgyürüt
    Nincsen hatalma földi karnak. –
    Mire az óra egyet üt:
    Üres a híd, – csend mindenütt

  • Arany János: Őszikék

    I

    Olvasó, ha fennakadsz, hogy
    Könyvem címe “Őszikék”,
    Tudd meg: e néven virágok
    Vannak ősszel, és – csibék.

    Ha virágok: a deres fű
    Hantját szépen színezik;
    Ha csibék: ez is megjárja,
    Ki olyanra éhezik.

    A virágnak nincs illatja,
    Ha megcsapta őszi dér;
    De csibének húsa, vére –
    S a konyhában többet ér.

    (1877 aug. 13)

    II

    Amit én a zugba jegyzék,
    Nem hagy bennem mély nyomot,
    De enyhültem, hogy kiöntém,
    Amikor fájt és nyomott.

    Isten látja, az enyéim
    Tán nagyon is szeretem,
    És ha fáj a vélt mellőzés,
    Lopva ide temetem.

    Mint Midás király borbélya
    Ura fején hogy mit lát:
    Óh ne keljen elsusogni
    Soha innét lenge nád.

  • Arany János: Meddő órán

    Belenézek a nagy éjszakába,
    Alszik a föld, maga árnyékába’;
    Itt vagy amott csillagok röppennek:
    Gondolatim is úgy jönnek-mennek.

    Gondolatom szappanbuboréki
    Csillogók, mint odafenn az égi:
    De töredék mindkettőnek utja –
    Mind szétpattan, mielőtt megfutja.

  • Arany János: A tölgyek alatt

    Margitsziget

    A tölgyek alatt
    Szeretek pihenni,
    Hova el nem hat
    Város zaja semmi.
    Zöld lomb közein
    “Áttörve” az égbolt
    S a rét mezein
    Vegyül árny- és fényfolt.

    A tölgyek alatt
    Oly otthonos itten!
    Évem leapadt :
    Ime, gyermek lettem,
    Mint mikor a tölgy
    Sudarát megmásztam,
    Hol seregély költ –
    S vígan madarásztam.

    A tölgyek alatt
    Több egykoru társsal
    Madárfiakat
    Kifeszíténk nyárssal;
    Jó tűz lobog ott,
    Zizeg a kis bogrács –
    S ha bealkonyodott,
    Haza már egy ugrás.

    A tölgyek alatt
    Örömest valék én,
    Bár a madarat
    Hagytam utóbb békén;
    Gyermeki önző
    Korom’ ifju ábránd
    Veszi ösztönző
    Szárnyára, s tovább ránt…

    De tölgyek alatt,
    Valamerre jártam,
    Szűlőhonomat,
    – Csakis ott – találtam;
    S hol tengve, tunyán
    Hajt, s nem virul a tölgy:
    Volt bár Kanaán,
    Nem lett honom a föld. –

    A tölgyek alatt
    Még most is el-űlök;
    Bűv-kép csalogat,
    Ábrándba merűlök;
    Hajó-kerekek
    Zubogását hallom…
    “Hajrá, gyerekek:
    A vízi malom!”

    A tölgyek alatt
    Im, meglep az alkony,
    Hűsebb fuvalat
    Zörög át a parkon;
    Felhők szeme rebben:
    Haza sietek,
    Jobb ott, melegebben,
    Ki vén, ki beteg…

    A tölgyek alatt
    Vágynám lenyugodni,
    Ha csontjaimat
    Meg kelletik adni;
    De, akárhol vár
    A pihenő hely rám:
    Egyszerüen bár,
    Tölgy lenne a fejfám!

  • Arany János: Éjféli párbaj

    Bende vitéz lakodalmát lakja,
    Hetekig tart… ma van első napja:
    Szól a zene, tárogató, rézkürt,
    Pörög a tánc, mint az orsó;
    Bende kiált: “Ez utolsó!
    Száraz ajkam eper-ajkat
    Szedegetni készűl.”

    Bende vitézt a nyoszolyó-asszony
    Elvezeti, hol olyat szakasszon;
    Néma, sötét már az egész kastély –
    S ím, lovag áll ágyok előtt,
    Talpig acél – ismeri őt:
    Sápadt arcra kék lángot vet
    A felütött rostély.

    “Jöttem veled újra víni, Bende!
    Én valék a diadalmas, nem te:
    Kezdjük elől, csúnya volt a játék;
    Haha! páncélt a nyakadba!
    Most ne remélj szolga-hadba’;
    Kezdjük elől! – e leányért
    Sok viadal vár még!”

    Kél a vitéz: “Nosza kardot, vértet!”
    “Hova édes?” – “Víni, arám, érted!”
    S hallik, amint össze-összevágnak,
    Odaát a fegyverházban
    Harcrobaj is: csengő paizs,
    Tompa nyögés, erőlködés,
    Dobogása lábnak.

    Szép menyasszony szemét le se zárja,
    Szörnyűködik, hova lett a párja;
    Remegő kéz gyujtja meg a mécsest,
    Férje urát fölkeresi,
    Hajnalig ott sírva lesi:
    “Ez is olyan, mint a másik…
    Mint valami holttest!”

    Bende vitéz lakodalmát lakja,
    Vagyon immár a második napja,
    Szól a zene – borba fuladt e nap,
    Bende úrnak veszett kedve,
    Táncol, iszik erőltetve;
    Szép menyasszony nekiborzad:
    “Ha ma is, mint tennap!…”

    Este hamar az urok föld-részeg,
    Ágyba vivék a szolga-vitézek;
    Szép menyasszony vele menni reszket:
    De hogy titkán ki ne adjon
    – Hová legyen? hol maradjon? –
    Lenyugoszik, s külön ágyban
    Hányja a keresztet.

    Bende riad…s mint a halál, józan:
    Lovag ott áll szembe, az ajtóban.
    “Hah! Robogány…” s nem akarna menni. –
    “Szeretőm elcsábítója,
    Gyere, víjjunk! üt az óra;
    Míg le nem győzsz, tiltva neked
    Mellette pihenni.”

    Ujra nehéz, szörnyű tusa hallik;
    Bende halott, mire meghajnallik,
    Nagynehezen, délfele ha ébred,
    Mikor immár gyűl a vendég;
    Fölkeresik a leventék:
    “Hol vagy uram? mind az egész
    Nép vár az ebédre.”

    Bende vitéz lakodalmát lakja,
    Legszomorúbb a harmadik napja;
    Szól a zene, öblöget a rézkürt:
    Hanem a tánc csak úgy lézeng,
    Vendégnek a java szétment:
    “Vérbe’ fogant nász sose volt
    Isten átka nélkül!”

    Nos, az új párt rokoni, – egy püspök
    Előveszi, hogy mi esett köztök:
    Bende konok, – a menyasszony gyászba,
    Teste remeg, mint a harmat,
    Csak azt vallja, hogy nem vallhat,-
    Ha lefekszik, küldjenek őrt
    A fegyveres házba.

    Mene oda nagy erős őrízet.-
    Bende kacag: “Meglopom a mézet!”
    Siet is be kakas-elő-szóra:
    Mikor ágyasházát nyitja,
    Másodikat kukoritja,
    Fönn pedig, a kastély tornyán,
    Éjfélt ver az óra.

    “Bende lovag! ez az utolsó nap,
    Lakodalmad félbeszakad holnap;
    Víni ma még!… ölj meg igazábban;
    Mert ha nem ölsz, én megöllek,
    Lelkedet ám, én mint lélek;
    Az a hűtlen hadd sirassa
    Bűnét e világban!”

    Bende vitéz, szemei szikrázva,
    Rohan ismét a fegyveres házba.
    Rettenetes, amit lát az őrség:
    Urok őrjöng… kivont karddal
    Levegőbe szúr és vagdal;
    Közülök is hármat leölt
    Míg lebirák, győzék.

    Földalatti kamarába’, láncon,
    Bende üvölt, viaskodik, táncol;
    Szép menyasszony sem eladó többé
    “Elsőt én nem érdemeltem,
    A második engemet nem:
    Püspök atyám, vígy el Urunk
    Jegyesei közzé!”

  • Arany János: A régi panasz

    “Eh! mi gondod a jövőre?
    Eh! a múlttal mi közöd?
    Könnyel a múlt sirja dombját
    S a reménynek száraz lombját
    Hasztalan mit öntözöd?

    Századoknak bűne, átka
    Mind csak téged terhel-e?
    Nem talán még sokkal érzőbb,
    Nem talán még sokkal vérzőbb
    Honfitársid kebele?…”

    Oh, tudom; de bánatomban
    Meg nem enyhít társaság;
    Mint szülétlen több gyerekre
    Osztatlan száll s mindegyikre
    Az egész nagy árvaság.

    Sőt azáltal súlyosb részem,
    Hogy míg a tett melege
    Más sebét enyhőbbé tészi:
    Ő, szegény, csak kínját érzi –
    A lant méla gyermeke.

    Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
    És magunkban mekkorát!…
    Hisz csak egy pontot kerestünk:
    Megtalálva, onnan estünk;
    Így bukásunk lelki vád.

    Mennyi seprő a pezsgésben,
    S mily kevés bor!… Volt elég,
    Kit nagy honszerelme vonzott
    Megragadni minden koncot,
    Nehogy más elkapja még.

    Mennyi szájhős! mennyi lárma!
    S egyre sűlyedt a naszád;
    Nem elég csak emlegetni:
    Tudni is kell jól szeretni,
    Tudni bölcsen, a hazát.

    Vagy nekünk már így is, úgy is
    Minden módon veszni kell?
    Egy világ hogy ránk omoljon?
    Kül-erőszak elsodorjon?…
    Vagy itt-benn rohadni el?

  • Arany János: Az ünneprontók

    Zendűl, kondul szent harangszó,
    Csengve, búgva messze hangzó:
    “Imára! imára!”
    Jámbor népe a kis helynek
    Halkan lépve gyűlnek, mennek
    Imára, imára.

    Szép piros a pünkösd reggel,
    Mintha tűzzel, Szentlélekkel
    Menny-föld tele volna;
    E napot fent s lent megűlik.
    E nap oly ragyogva nyílik;
    Mint hajnali rózsa.

    De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
    Rekegő szitok és otromba kacaj,
    Hogy reszket az egyház tornya?…
    Szembe’ Isten hajlokával,
    Nem törődve a szent mával,
    Foly tegnapi dőre tivornya.

    “Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
    Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
    Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom.”
    “A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
    Eszem ezt a pirosítós képét:
    A kufercest majd vele járom.”

    Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
    Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
    Tömlője degeszre fújva;
    Füle táján két kis szarva gidának,

    • Mintha neki volna szarva magának –
      Sípján már billeg az újja.

    “Ide, a Jebuzéus pofádat!
    Mert megkeserűli a hátad.”
    “Uraim, de papolnak ott-benn…”
    “Hát baj neked az; pogány hitünek?
    Az enyém – ha töröm, ha nem – ez ünnep
    Enyém, ha szidom; ez az Isten!”

    Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
    S rákezdi dudáját halkal a vén,
    Minden sark billeg a táncra;
    Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
    A tánc is utána pörébb, hevesebb,
    Amint kopog és szaporázza.

    De vége szakadni mikor fog, ugyan?…
    “Hagyd el – riad egy rá – aki szele van!
    Kihasítom kecske-dudádat.”
    Hanem a muzsikás mindég fujja,
    Mindég szilajabban pörög ujja –
    Az egész tivornya kifáradt.

    Lankadva leűlne az is, meg ez is,
    Hívnák haza őket ebédjekhez is:
    Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
    Szidják a dudást, – verik, öklözik őt –
    Verik bizony a nagy üres levegőt; –
    Gyors híre szaladt e csudának.

    Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
    “Jössz…? vagy dobom – itt ez a villa – beléd…”
    Vasvilla kezébe ragadt ám;
    Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
    “Apám, fiam, apjokom! untig elég…”
    S kezeit töri, szíve szakadtán.

    Már józanon a fiu, az apa, férj
    Mennének is – íme, közelget az éj –
    Nyújtják kezöket nagy-epedve;
    A táncosok arcán vérkönyü hull:
    De a láb még egyre bokázza vadul,
    Viszi a tánc ördögi kedve.

    Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
    Kénkő fojtó szaga terjedez el;
    S mint szél ha forogva ragad port:
    Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
    (Mondják, a pokol tüzes fenekére)
    Az egész örjöngő csoport.

    (1877 júl. 21)