https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Nagy László: Ősszel

    Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény!
    Állok a kökényes halom tetején.
    Cigarettám füstje vékony lobogás,
    merengek, míg végig sajog a parázs.

    Vörös erdőkön át idekéklenek
    sötéten a vaskos rendeki hegyek.
    S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:
    égi fényt az égre szór a Balaton.

    Két szemem bogára mégis itt időz
    közel a mezőben, korán jött az ősz.
    Embernek, madárnak ami drága volt:
    levelenként földre pilléz már a lomb.

    Termőnövényeknek sorsa már betölt,
    nedvek elapadnak, elpihen a föld,
    lesüllyed az ég is, de az én szívem
    most akar teremni, azért nem pihen.

    Serényedem egyre, így vagyok erős,
    csak gyümölcsözésben lehetek én hős,
    olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,
    az én szelíd szívem nem fél semmitől.

  • Dsida Jenő: Csak egy…

    Csak egy van, aki lelkemet megérti,
    Aki felfogja sóhajtásimat,
    Csak egy van, aki örökre a régi,
    Csak egy van, aki titkon megsirat;

    Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
    És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
    Csak egy van, aki imádkozik értem –
    És az is olyan nagyon messze van!

  • Baranyi Ferenc: Az elhagyott asszony árnya

    Elárvult fészek nyárfaágon,
    szívemmel bélelt, jó meleg.
    Erőtlen fészek, mert a párom
    nem fogta vissza: el ne szálljon,
    ha hívták őt a gyors szelek!

    Szálanként hordtam össze fészkét –
    ne lengjen sorsa, mint a nád.
    Kóbor madarak szállva nézték
    a fészek-építő merészség
    maradandó diadalát.

    Kisfíammal a puszta fészek
    alján didergünk, lesve őt.
    Mi célja volt az építésnek,
    mit ér, ha célja semmivé lett,
    ha nincs remény, hogy visszajön?

    Mikor felhő terült az égre:
    testünk szárnyával födte be.
    Szárnya alatt csak szívverése
    bujtott magosba-röppenésre:
    „Ha szárny a szárnyad – szállj vele!”

    Úgy féltem én e szívveréstől,
    mint a haláltól nagybeteg.
    Féltem: meghallja párom és föl-
    repül a fészek-menedékből,
    ha hívják toborzó szelek.

    Mégis elment, jeges magosba
    onnét, hol meleget kapott.
    Szárnyából visszahull a tolla
    a béleletlen nyárfasorra,
    mintha szórnák a csillagok.

    Lehullt tollából azt a fészket
    továbbépítem holtomig,
    s kisfiunkat, aki nem vétett,
    éltesse jótékony igézet,
    hogy apja fészkében lakik.

    És ő megtépett szárnnyal is száll
    kegyetlen csillagok felé,
    a magasság medrébe kristály-
    egek húzzák, ereje sincs már
    visszanézni, hogy nézem-é?

  • Kamarás Klára: Ne kérdezz soha

    Ne kérdezd a nevem,
    Ne ismerj meg soha,
    Ne lehess mostoha
    Hozzám: azt szeretném!

    Csak egy a tömegből,
    Annyi legyek, több se.
    Menj el hát örökre:
    Ma még én se bánom.

    Ne kérdezd a nevem,
    Mert ha megismernél,
    És mégsem szeretnél,
    Nagyon, nagyon fájna.

  • Baranyi Ferenc: Szent Mihály útján

    Párizsban a Hortobágy poétája
    percig feledte a magyar ugart,
    (Szent Mihály útján korzózott a nyár és
    dalolt a Szajna-part),

    de otthonról az ősz, a gond utána
    szökött egy pillanatra nesztelen,
    s a költő őszi kedvvel ment tovább a
    Boulevard Saint Michelen.

    Szívében akkor íve tört a nyárnak:
    a Gare de l’Estre fázósan vonult,
    s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája
    földjére visszahullt.

    … Párizs nyarában könnyed volt a szívem
    akár a Szajna-parti énekek,
    nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
    a faleveleket,

    csupán valami ősi nyugtalanság
    emléke borzolt lombok ágbogán,
    hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
    merről üzent az ősz egy délután,

    hogy még a messzi nyárban se feledjem:
    hol a hazám.

    (Párizs, 1967)

  • Weöres Sándor: Marasztalás

    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!
    Ne menj, várj még,
    mert e tájék
    sötétben marad.

    Ág nem himbál,
    fecske nem száll,
    béres nem arat.
    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!

  • Nagy László: Dióverés

    Elsuhogott az a füttyös
    sárgarigó délre.
    Sárgul az árva diófa
    zöld terebélye.

    Levelek lengnek, akár a
    színarany rigó-szárnyak,
    elszállnak ők is a szélben
    puszta határnak.

    Áll a diófa, és érett
    kincsei válnak tőle:
    szellő ha bántja az ágat,
    buknak a földre.

    Szaporább kopogás, csörgés
    támad, ha jön az ember,
    s bottal az ágak bogára
    boldogan ráver.

    Földre, fejekre, kosárba
    kopog a dió-zápor,
    burkos dióra a gyermek
    kővel kopácsol.

    Már, mintha álmodnék, hallom
    zaját a jó örömnek,
    darálók forognak, diós
    mozsarak döngnek.

    Fagyban és nagy havazásban
    meg kell maradnunk jónak
    s tisztának is, hogy örüljünk
    csörgő diónak.

    Majd csorgó hó levén ring a
    picike dió-csónak,
    s lomb zöldül újra a füttyös
    sárgarigónak.

  • Fodor Ákos: Attól még, hogy orvos vagy

    Attól még, hogy orvos vagy,
    beteg is lehetsz.
    Attól még, hogy bíró vagy,
    bűnös is lehetsz.
    Attól még, hogy ember vagy,
    boldog is lehetsz.

  • Reményik Sándor: Ne ítélj

    Istenem, add, hogy ne ítéljek –
    Mit tudom én, honnan ered,
    Micsoda mélységből a vétek,
    Az enyém és a másoké,
    Az egyesé, a népeké.
    Istenem, add, hogy ne ítéljek.

    Istenem, add, hogy ne bíráljak:
    Erényt, hibát és tévedést
    Egy óriás összhangnak lássak –
    A dolgok olyan bonyolultak,
    És végül mégis mindenek
    Elhalkulnak és kisimulnak,
    És lábaidhoz együtt hullnak.
    Mi olyan együgyűn ítélünk,
    S a dolgok olyan bonyolultak.

    Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
    Versben, s mindennapi beszédben
    Csak a szükségeset beszéljem.
    De akkor szómban súly legyen s erő,
    S mégis egyre inkább simogatás:
    Ezer kardos szónál többet tevő.
    S végül ne legyek más, mint egy szelíd „igen” vagy „nem”,
    De egyre inkább csak „igen”.
    Mindenre ámen és igen.

    Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
    Ámen. Igen. És a gonosztól van
    Minden azonfelül.