https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Petőfi Sándor: Akasszátok föl a királyokat!

    Lamberg szivében kés, Latour nyakán
    Kötél, s utánok több is jön talán,
    Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
    Ez mind igen jó, mind valóban szép,
    De még ezzel nem tettetek sokat –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Kaszálhatd a fűt világvégeig,
    Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
    Tördelheted le a fa lombjait,
    Idő jártával újra kivirít;
    Tövestül kell kitépni azokat –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
    Gyülölni méltóképen a királyt?
    Oh, hogyha szétönthetném köztetek
    Azt a szilaj veszett gyülöletet,
    Mitől keblem, mint a tenger, dagad! –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Szivöknek minden porcikája rosz,
    Már anyja méhéből gazságot hoz,
    Vétek, gyalázat teljes élete,
    Szemétől a levegő fekete,
    S megromlik a föld, melyben elrohad –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Ezerfelé bús harcmező a hon,
    Arat rajt a halál irtóztatón,
    Itt egy falu, amott egy város ég,
    Százezerek jajától zúg a lég;
    S halál, rablás mind a király miatt –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Hiába ömlik, hősök, véretek,
    Ha a koronát el nem töritek,
    Fejét a szörny ismét fölemeli,
    S akkor megint elől kell kezdeni.
    Hiába lenne ennyi áldozat? –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Mindenkinek barátság, kegyelem,
    Csak a királyoknak nem, sohasem!
    Lantom s kardom kezembül eldobom,
    A hóhérságot majd én folytatom,
    Ha kívülem rá ember nem akad –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Debrecen, 1848. december

  • Petőfi Sándor: Csatadal

    Trombita harsog, dob pereg,
    Kész a csatára a sereg.
    Előre!
    Süvít a golyó, cseng a kard,
    Ez lelkesíti a magyart.
    Előre!

    Föl a zászlóval magasra,
    Egész világ hadd láthassa.
    Előre!
    Hadd lássák és hadd olvassák,
    Rajta szent szó van: szabadság.
    Előre!

    Aki magyar, aki vitéz,
    Az ellenséggel szembenéz.
    Előre!
    Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
    Ő s az isten egyet akar.
    Előre!

    Véres a föld lábam alatt,
    Lelőtték a pajtásomat,
    Előre!
    Én se’ leszek rosszabb nála,
    Berohanok a halálba,
    Előre!

    Ha lehull a két kezünk is,
    Ha mindnyájan itt veszünk is,
    Előre!
    Hogyha el kell veszni, nosza,
    Mi vesszünk el, ne a haza,
    Előre!

    Debrecen, 1848. december 8.

  • Petőfi Sándor: Itt a nyilam! mibe lőjjem?

    Itt a nyilam! mibe lőjjem?
    Királyi szék áll előttem,
    Belelövöm bársonyába,
    Hogy csak ugy porzik kínjába’.
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    A korona nagyon drága,
    Nem való az a királyra;
    A királyra! ugyan minek
    Szamáron a bársony nyereg?
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Piros bársony köpönyege,
    Ide vele, hamar ide,
    Lesz belőle lótakaró,
    Ugyis épen arra való,
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Arany pálca a markában,
    Csavarjuk ki hamarjában;
    Ásót, kapát a kezébe,
    Ássa meg a sírját véle!
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Ez egyszer csak annyit mondok:
    Jó soká voltunk bolondok,
    Legyen egy kis eszünk végre,
    Másszunk a király képére.
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Debrecen, 1848. december

  • Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…

    Itt van az ősz, itt van ujra,
    S szép, mint mindig, énnekem.
    Tudja isten, hogy mi okból
    Szeretem? de szeretem.

    Kiülök a dombtetőre,
    Innen nézek szerteszét,
    S hallgatom a fák lehulló
    Levelének lágy neszét.

    Mosolyogva néz a földre
    A szelíd nap sugara,
    Mint elalvó gyermekére
    Néz a szerető anya.

    És valóban ősszel a föld
    Csak elalszik, nem hal meg;
    Szeméből is látszik, hogy csak
    Álmos ő, de nem beteg.

    Levetette szép ruháit,
    Csendesen levetkezett;
    Majd felöltözik, ha virrad
    Reggele, a kikelet.

    Aludjál hát, szép természet,
    Csak aludjál reggelig,
    S álmodj olyakat, amikben
    Legnagyobb kedved telik.

    Én ujjam hegyével halkan
    Lantomat megpenditem,
    Altató dalod gyanánt zeng
    Méla csendes énekem. –

    Kedvesem, te űlj le mellém,
    Ülj itt addig szótlanúl,
    Míg dalom, mint tó fölött a
    Suttogó szél, elvonúl.

    Ha megcsókolsz, ajkaimra
    Ajkadat szép lassan tedd,
    Föl ne keltsük álmából a
    Szendergő természetet.

    Erdőd, 1848. november 17–20.

  • Petőfi Sándor: 1848

    Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag,
    Te a népek hajnalcsillaga!…
    Megviradt, fölébredett a föld, fut
    A hajnaltól a nagy éjszaka.
    Piros arccal
    Jött e hajnal,
    Piros arca vad sugára
    Komor fényt vet a világra;
    E pirúlás: vér, harag és szégyen
    A fölébredt nemzetek szemében.

    Szégyeneljük szolgaságunk éjét,
    Zsarnokok, rátok száll haragunk,
    S a reggeli imádság fejében
    Istenünknek vérrel áldozunk.
    Álmainkban
    Alattomban
    Megcsapolták szíveinket,
    Hogy kioltsák életünket,
    De maradt még a népeknek vére
    Annyi, ami fölkiált az égre.

    Áll a tenger nagy elbámultában,
    Áll a tenger és a föld mozog,
    Emelkednek a száraz hullámok,
    Emelkednek rémes torlaszok.
    Reng a gálya…
    Vitorlája
    Iszaposan összetépve
    A kormányos szíve képe,
    Aki eszét vesztve áll magában
    Beburkolva rongyos bíborában.

    Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz,
    Annyi fegyver, annyi katona.
    Mik ezek itt lábaim alatt?… hah,
    Eltépett lánc s eltört korona.
    Tűzbe véle!…
    No de mégse,
    Régiségek közé zárjuk,
    De nevöket írjuk rájuk,
    Különben majd a későn-születtek
    Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.

    Nagy idők. Beteljesült az Írás
    Jósolatja: egy nyáj, egy akol.
    Egy vallás van a földön: szabadság!
    Aki mást vall, rettentőn lakol.
    Régi szentek
    Mind elestek,
    Földúlt szobraik kövébül
    Uj dicső szentegyház épül,
    A kék eget vesszük boltozatnak,
    S oltárlámpa lészen benne a nap!

    Debrecen, 1848. október vége – november 16.

  • Petőfi Sándor: Tiszteljétek a közkatonákat!

    Tiszt vagyok… ha lát a közlegénység,
    Tisztelkedve megyen el mellettem;
    Én pirúlok, gondolván magamban:
    Nincs igazság, nincs igazság ebben.
    Nekünk kéne köszönteni őket,
    Mert minálunk sokkal többet érnek. –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Velök állunk a csaták tüzében,
    De mi tudjuk, hogy miért csatázunk,
    Mert van, ami győzelemre buzdít,
    Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk,
    S von előre csábitó varázsa
    A dicsőség ragyogó szemének. –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Ők az elvet hirből sem ismérik,
    És a haza? kemény mostohájok,
    Izzadásuk díjában nekik csak
    Kenyeret vet s rongyokat dob rájok,
    S zászlajához hogyha odaállnak,
    Nyomorért csak új nyomort cserélnek. –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    S mit tudják ők, mi az a dicsőség?
    S ha tudnák is, mi hasznuk van benne?
    Nincsen lap a történet könyvében,
    Ahol nevök följegyezve lenne.
    Ki is győzné mind fölírni, akik
    Tömegestül el-elvérezének? –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Ha megtérnek csonkán a csatákból,
    Koldusbotot ád a haza nékik,
    S ha elesnek, a felejtés árja
    Foly sírjukon s neveiken végig.
    És ők mégis nekimennek bátran
    Az ellenség kardjának, tüzének! –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Debrecen, 1848. október – november

  • Petőfi Sándor: A vén zászlótartó

    Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
    Seregének seregünk nyomába’,
    Megrémülve fut a magyar hadtól;
    Magyar hadban egy vén zászlótartó.

    Ki az a vén zászlótartó ottan
    Olyan tüzes lelkiállapotban?
    Szemem rajta kevélyen mereng el:
    Az én apám az az öreg ember!

    Az én apám e vén zászlótartó.
    „Vészben a hon!” elhatott a nagy szó
    Elhatott kórágyához, fülébe,
    S mankó helyett zászlót vett kezébe.

    Vállait egy kínos élet gondja,
    Betegség és ötvennyolc év nyomja,
    S ő feledve minden baját, búját
    Ifjak közé hadi bajtársúl állt,

    S kit eddig az asztaltól az ágyba
    Alig-alig bírt elvinni lába,
    Ellenséget űz mostan serényen
    Ifjusága régi erejében.

    Mi vitte őt háború zajába?
    Hiszen neki nincsen gazdagsága,
    Mit féltene, mit védnie kéne,
    Hogy ne jusson ellenség kezére.

    Annyi földet sem mondhat övének,
    Melyben egykor koporsója fér meg,
    S mégis-mégis viszi lobogóját
    Azok előtt, kik a hazát óják.

    Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
    Küzd a gazdag, de nem a hazáért,
    Védi az a maga gazdaságát…
    Csak a szegény szereti hazáját.

    Édesapám, én voltam tenéked
    Ekkoráig a te büszkeséged;
    Fordult a sor, megfordult végképen,
    Te vagy mostan az én büszkeségem.

    Érdemes vagy a cserkoszorúra!
    Alig várom, hogy lássalak újra
    S megcsókoljam örömtől reszketve
    Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

    És ha többé nem látnálak téged?
    Látni fogom fényes dicsőséged;
    Könnyem leszen sírodnak harmatja,
    S híred a nap, mely azt fölszárítja!

    Erdőd, 1848. október 17–22.

  • Petőfi Sándor: Golyók sivítanak, kardok csengenek…

    Golyók sivítnak, kardok csengenek,
    A zöld mezőt piros vér festi meg,
    Csaták zajától zeng a föld s az ég,
    S te hősi költő, te itthon vagy még!

    Azért daloltál harci vágyakat,
    Azért daloltad bátorságodat,
    Hogy amidőn a harc előkerűl,
    Te honn a sutban gyáva szívvel űlj! –

    Ilyen beszédeket tart a világ,
    Rám így röpíti a gúnynak nyilát,
    És én reá csak elmosolyodom,
    És a magamét hozzágondolom.

    Azt gondolom: csak gyönge emberek,
    Nem győznek most gyalázni engemet,
    S nem győznek majd dicsérni egykoron!…
    Nem gondolok mást, csak ezt gondolom.

    Ne magyarázza senki énnekem,
    Tudom nagyon jól, hol van a helyem?
    Ha itt végzem kötelességemet,
    Csatába s a pokolba is megyek!

    Pest, 1848. szeptember

  • Petőfi Sándor: Forradalom

    Haloványul a gyáva szavamra… dalom
    Viharodnak előjele, forradalom!

    Szomorúk az idők, a napok feketék,
    Odahagytak atyáid, ó nemzet, ó nép!

    Csak azért szakitád le bilincseidet,
    Hogy ujabb nehezebb vas eméssze kezed.

    Födi még beteg arcod az egykori por,
    S ime sorsod ujonnan a porba tipor.

    Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid
    Akaratja, mi újra lealacsonyit.

    Ez a vétek amily cudar és iszonyú,
    Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!

    Lealázod-e, ó haza, szent fejedet?
    Piszok űlje a hír koszorúja helyett?

    Mielőtt az erőszak igába fogat,
    Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.

    Tegye láncra a zsarnok a holttetemet,
    Diadalma legyen temetői menet.

    Hol elásnak, a domb neki trónja legyen
    S gyakoroljon erőt síri férgeiden!

    De te, ó haza, nem hagyod el magadat,
    Haragod tüze arcaidon kigyuladt,

    Kezed ott van a kardon, a markolaton…
    Ki fog élni, ha nem te, dicsőn szabadon?

    Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,
    S te fiú, szaporán ide a poharat!

    Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,
    Jeladásra emelhetik a lobogót.

    Haloványul a gyáva szavamra… dalom
    Viharodnak előjele, forradalom!

    Pest, 1848. augusztus

  • Petőfi Sándor: A nemzethez

    Konduljanak meg a vészharangok!
    Nekem is egy kötelet kezembe!
    Reszketek, de nem a félelemtől;
    Fájdalom és düh habzik szivembe’!

    Fájdalom, mert düledék hazámra
    Uj viharnak közeledtét látom,
    És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert
    Nem szakad le szemünkről az álom.

    Pillanatra fölriadt e nemzet,
    S szétnézett, mi zaj van a világban?
    És a másik oldalára fordult,
    S mostan ujra aluszik javában.

    Ébredj, ébredj, istenverte nemzet,
    Aki ott az elsők közt lehetnél,
    S kárhozatos lomhaságod által
    Mindig hátul és alant hevertél!

    Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz,
    Soha többé nem lesz ébredésed,
    S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,
    Míg nevedet sírkövedre vésed!

    Föl, hazám, föl! százados mulasztást
    Visszapótol egy hatalmas óra,
    „Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!”
    Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

    Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy
    Volt is, nem is a mienk az ország;
    Valahára mutassuk meg már, hogy
    Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

    Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk,
    Irtsanak ki hát ezen világból!…
    A haláltól, nem tagadom, félek,
    De csupán a becstelen haláltól.

    Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk,
    Haljunk meg oly szépen, oly vitézül,
    Hogy azok is megsirassanak, kik
    Eltörölnek a földnek szinérül!

    Legyen olyan minden ember, mintha
    Zrínyi Miklós unokája volna,
    Harcoljon ugy minden ember, mintha
    Egyedül rá támaszkodnék honja!

    Oh de akkor, akkor nem veszünk el,
    Akkor élet és dicsőség vár ránk,
    Akkor saját örök birtokunk lesz,
    Ami után eddig csak sovárgánk.

    Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!
    Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,
    Mint a villám oly váratlanúl és
    Oly erővel törj ellenségedre.

    Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
    Mindenütt van, ahová tekintesz,
    S legnagyobb és legveszélyesebb az,
    Ki mint testvér símul kebleinkhez.

    Köztünk van a legnagyobb ellenség,
    A cudar, az áruló testvérek!
    S egy közűlök százakat ront el, mint
    A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

    A halálos itéletet rájok!
    Százezerszer sujtson bár a hóhér,
    Bár a házak ablakán foly is be
    Az utcáról a kiáradó vér!

    Könnyü bánni külső elleninkkel,
    Ha kivesznek e belső bitangok…
    Félre most, lant… futok a toronyba,
    Megkondítom azt a vészharangot!

    Pest, 1848. augusztus