https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Petőfi Sándor: Magyar vagyok

    Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
    Az öt világrész nagy területén.
    Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
    Ahány a szépség gazdag kebelén.
    Van rajta bérc, amely tekintetet vét
    A Kaszpi-tenger habjain is túl,
    És rónasága, mintha a föld végét
    Keresné, olyan messze-messze nyúl.

    Magyar vagyok. Természetem komoly,
    Mint hegedűink első hangjai;
    Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
    De nevetésem ritkán hallani.
    Ha az öröm legjobban festi képem:
    Magas kedvemben sírva fakadok;
    De arcom víg a bánat idejében,
    Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

    Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
    A múlt tengerén, ahol szemem
    Egekbe nyúló kősziklákat lát,
    Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
    Európa színpadán mi is játszottunk,
    S mienk nem volt a legkisebb szerep;
    Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
    Mint a villámot éjjel a gyerek.

    Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
    Holt dicsőség halvány kísértete;
    Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar
    – Ha vert az óra – odva mélyibe.
    Hogy hallgatunk! a második szomszédig
    Alig hogy küldjük életünk neszét,
    S saját testvérink, kik reánk készítik
    A gyász s gyalázat fekete mezét.

    Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
    Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
    Itt minálunk nem is hajnallik még,
    Holott máshol már a nap úgy ragyog.
    De semmi kincsért s hírért a világon
    El nem hagynám én szülőföldemet,
    Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
    Gyalázatában is nemzetemet!

    Pest, 1847. február

  • Petőfi Sándor: Arany Jánoshoz

    Toldi írójához elküldöm lelkemet
    Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
    Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
    S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.

    Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
    Nem tehetek róla… te gyújtottad úgy fel!
    Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
    Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

    Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
    Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
    Más csak levelenként kapja a borostyánt,
    S neked rögtön egész koszorút kell adni.

    Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
    Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
    Az iskolákban nem tanulni, hiába,
    Ilyet… a természet tanított tégedet.

    Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
    De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
    Melynek csengése a rónákon keresztűl
    Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

    S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
    Hullatja keblének mennyei mannáját.
    A szegény nép! olyan felhős láthatára,
    S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

    Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
    Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
    Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
    Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

    Ezen gondolatok elmém környékezték,
    Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
    Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
    Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

    Pest, 1847. február

  • Petőfi Sándor: A farkasok dala

    Süvölt a zivatar
    A felhős ég alatt,
    A tél iker fia,
    Eső és hó szakad.

    Kietlen pusztaság
    Ez, amelyben lakunk;
    Nincs egy bokor se’, hol
    Meghúzhatnók magunk.

    Itt kívül a hideg,
    Az éhség ott belül,
    E kettős üldözőnk
    Kínoz kegyetlenül;

    S amott a harmadik:
    A töltött fegyverek.
    A fehér hóra le
    Piros vérünk csepeg.

    Fázunk és éhezünk
    S átlőve oldalunk,
    Részünk minden nyomor…
    De szabadok vagyunk!

    Pest, 1847. január

  • Petőfi Sándor: A kutyák dala

    Süvölt a zivatar
    A felhős ég alatt;
    A tél iker fia,
    Eső és hó szakad.

    Mi gondunk rá? mienk
    A konyha szöglete.
    Kegyelmes jó urunk
    Helyheztetett ide.

    S gondunk ételre sincs.
    Ha gazdánk jóllakék,
    Marad még asztalán,
    S mienk a maradék.

    Az ostor, az igaz,
    Hogy pattog némelykor,
    És pattogása fáj,
    No de: ebcsont beforr.

    S harag multán urunk
    Ismét magához int,
    S mi nyaljuk boldogan
    Kegyelmes lábait!

    Pest, 1847. január

  • Petőfi Sándor: Rég veri már a magyart a teremtő…

    Rég veri már a magyart a teremtő,
    Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
    Lesz-e még ezen a földön jó napja?
    Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.

    De ha isten bút adott e nemzetnek,
    Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
    Hol terem több jó bor és több szép leány,
    Mint itt, belül Magyarország határán?

    Leányt ide, leányt az én ölembe!
    Hadd szorítsam két kezemmel szívemre,
    Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal.
    Vessek számot sok keserű bajommal.

    Hát az a bor? hej, a borral ide már;
    Sírja belém piros könnyét a pohár!
    Piros könnye tüzes, mint istennyila,
    A kialudt életet is meggyújtja.

    Te meg, cigány, húzd rá, majd kifizetem;
    De úgy húzd, hogy megrepedjen a szívem.
    Repedjen meg örömébe’, bujába’…
    Így vigad a magyar ember, hiába!

    Pest, 1845. június

  • Petőfi Sándor: Anyám, anyám…

    Anyám, anyám, oh
    Legjobb s legboldogtalanabb anya!
    Nincs hát reményed,
    Mit a fösvény való beváltana?

    Kiküldözéd, mint
    Galambját Nóé, a reményeket;
    De teljesülés
    Zöld ágával meg egy sem érkezett.

    Végső reményed:
    Ha majd halálod meg fog hűteni,
    Fölmelegítnek
    Még egyszer gyermeked hő könnyei.

    Szegény anyám te!
    Ez a vigasztalás sem jut neked;
    Elsírta könnyeit
    Szerelmesének sírján gyermeked.

  • Petőfi Sándor: Apám mestersége s az enyém

    Mindig biztattál, jó apám:
    Kövessem mesterségedet,
    Mondtad, hogy mészáros legyek…
    Fiad azonban író lett.

    Te a taglóval ökröt ütsz,
    Tollammal én embert ütök – –
    Egyébiránt ez egyre megy,
    Különböző csak a nevök.

  • Petőfi Sándor: Jövendölés

    „Mondád, anyám, hogy álmainkat
    Éjente festi égi kéz;
    Az álom ablak, melyen által
    Lelkünk szeme jövőbe néz.

    Anyám, álmodtam én is egyet,
    Nem fejtenéd meg, mit jelent?
    Szárnyim növének, s átröpűltem
    A levegőt, a végtelent.”

    „Fiacskám, lelkem drága napja,
    Napomnak fénye! örvendezz;
    Hosszúra nyújtja élted isten,
    Álmodnak boldog titka ez.” –

    És nőtt a gyermek, lángra lobbant
    Meleg keblén az ifjukor,
    S a dal malasztos enyh a szívnek,
    Midőn hullámzó vére forr.

    Lantot ragadt az ifju karja,
    Lantjának adta érzetét,
    S dalszárnyon a lángérzemények
    Madárként szálltak szerteszét.

    Égig röpűlt a bűvös ének,
    Lehozta a hír csillagát,
    És a költőnek, sugárából
    Font homlokára koronát.

    De méreg a dal édes méze;
    S mit a költő a lantnak ad,
    Szívének mindenik virága,
    Éltéből egy-egy drága nap.

    Pokollá lett az érzelemláng,
    És ő a lángban martalék;
    A földön őt az életfának
    Csak egy kis ága tartja még.

    Ott fekszik ő halálos ágyon,
    Sok szenvedésnek gyermeke,
    S hallá, mit a szülő bús ajka
    Kínjának hangján rebege:

    „Halál, ne vidd el őt karomból,
    Ne vidd korán el a fiút;
    Soká ígérte őt éltetni
    Az ég… vagy álmunk is hazud?…”

    „Anyám, az álmok nem hazudnak;
    Takarjon bár a szemfödél:
    Dicső neve költő-fiadnak.
    Anyám, soká, örökkön él.”

  • Ady Endre: Párisban járt az Ősz

    Párisba tegnap beszökött az Ősz.
    Szent Mihály útján suhant nesztelen,
    Kánikulában, halk lombok alatt
    S találkozott velem.

    Ballagtam éppen a Szajna felé
    S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
    Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
    Arról, hogy meghalok.

    Elért az Ősz és súgott valamit,
    Szent Mihály útja beleremegett,
    Züm, züm: röpködtek végig az úton
    Tréfás falevelek.

    Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
    S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
    Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
    Nyögő lombok alatt.


  • Weöres Sándor: Ima

    Köszöntelek a folyók zúgásával,
    a felhő-arcú hegyekkel, a hegy forma fellegekkel,
    a gong-alakú csillagokkal,
    köszöntelek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
    és végül az ámulatos nap-ragyogással:
    mind a tiéd!

    Valamennyiben itt vagy,
    akkor is, ha szenderegsz és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanul
    s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
    kerek pajzsaidat, eleven mezőkön és rideg mérföldköveken heverőket,
    egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
    miket állandó ittlétük miatt oly könnyen, szűntelenül feledünk.