Nincs használati utasítás
Nem is volt. Elveszett!
Ki-ki úgy éli életét, ahogy tudja
Meri, amerre a szív vezet.
A Te szíved a bánat kertjében bolyong
A fájdalom lelkedet járja át
Könnyed tisztít, de nem gyógyít
Ellene nem nyerhetsz csatát
Tépd ki szívedből a mérgező tövist
Hagyd, hogy véred hulljon vele
Megoldást hoz fájdalmadra az idő jótékony keze.
Nincs használati utasítás
Nem is volt. Elveszett!
Sorsod, hogy megtaláld újra, s ÉLD az ÉLETET.
Forrás: Lélektől lélekig
“Az univerzum mindig a segítségünkre siet, amikor az álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek tűnik is az az álom. Hiszen a mi álmunk, és csak mi tudjuk, milyen áldozatot követel tőlünk.”
Forrás: Lélektől lélekig
“A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát.”
Forrás: Lélektől lélekig
Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,
violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda…
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.
Hegedű húrján sír-nevet…
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először látott mosolyban.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
Ezen tűnődöm: szemhéjamon az este
vergődik, mintha egy madár szárnya verne.
Én akkor leltem magamra,
mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
lett a fájdalom, mikor megértettem,
hogy nem élhetek én sem egyedül.
S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
veled sem veszíthetem el magam.
Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretett Apámnak ajánlom
A bércek énekelnek
Hallottad már,
mikor az esti-kék hegyek csoportja
egy dörgedelmes ősvitába kezd?
Halvány lilán mikor leszáll az est,
s a völgyben puska robbant zord halált,
hallottad már a félelmes zenét:
az őserdők felharsogó szavát?
A rianást, amely követve nyomba’
a hang után a végtelenbe fáj,
s fülekbe zúg: bujkáló idegen,
a végtelen szentség előtt megállj!
És a vadász, ki lent a szőke völgyben
csodálkozva a bérctetőre torpad,
vad félelmében énekelni kezd,
s önhangjától ijedten összeborzad.
Forrás: Lélektől lélekig
Szemed szédülő lelked tükörterme.
Benne minden annyira eltúlzott s mégis
olyan valószínűtlenül őszinte.
A szemed a szerelmem. A szemed fétis.
A szemed a minden. Te a szemed vagy.
Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben.
Csak felfogni nem tudok ennyi mindent;
sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.
Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy;
ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem.
Vágyak és gátak laza hálójában
mocorog, vár egy sosem használt szerelem.
És ha egyszer igazán közel jönnél,
úgy, hogy az orrunk finoman összeérne,
én csak nézném azt az eleven homályt,
és Nálad maradnék örökre… Végre.
Forrás: Lélektől lélekig
A szálerdő már elmaradt,
Most törpefenyő jő, s boróka,
Az ösvény egyre keskenyebb, –
Jövök, – ki tudja már mióta
S megyek, – ki tudja meddig még.
A célom – Isten tudja csak –
Talán a semmi – tán az ég.
Az ösvény egyre keskenyebb
És egyre zengőbb a szívem.
Úgy zeng, mint egy kristályharang.
Pedig nem rázza senki sem.
Még feljebb gyér fű és moha, –
Majd puszta gránit, vagy bazalt,
Szélkürtök héjja-riadója,
Vagy síri csend, – minden kihalt.
Jövök, nem tudom már mióta.
Egy ismeretlen túlvilág már
Fagyasztó áramot lehel.
Megyek, – ki tudja meddig még.
Ez tán a mennybemenetel.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!
Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.
A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.
A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.
A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.
S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.
Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
És eltapostuk, mint egy bogarat.
Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.
Forrás: Lélektől lélekig
Mára száműztem minden földi dalt,
a lelkem messzi magasságba vágyott,
adok az Istennek egy szerenádot.
S íme a felhőkárpit kissé meghasad,
gyertyaláng libben a függöny alatt,
hogy észrevette: jelt ád az Isten.
Forrás: Lélektől lélekig
