Egy nap nem ébredsz fel. Kutyád,
hogy láncra kösd, hiába várja.
Nem érdekel többé a völgy,
sem meteorológiája.
Nem hallod többé, mit jelez
a szajkó-raj, sok éber őrszem.
Nem élvezed a drága dalt,
melyet fütyül a csepp ökörszem.
S mást borzongat sejtő ebed,
ha ég felé furcsán üvöltöz…
S az őz s a szarvas pár napig
nem jön közel az árva völgyhöz.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak az a fontos, ami: Én
S minden csak ezért történik
A Föld alatt s a Föld szinén:
Be nagy a hivalkodó ember.
Csak az a fontos: ki vagyok?
S itathatják a világot
Üres, ostoba vér-habok:
Be nagy a hivalkodó ember.
Csak az a fontos ami: Én,
Halállal és Halál nélkül,
Holott mindenki halni mén:
Marad a hivalkodó ember.
Mikor a világ megveszett
S a minden-jók dögbe hullnak,
Tudom, hogy a legnemesebb:
Szegény, hű hivalkodó ember.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.
Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.
Iskolás vagy, „olyan sok a gondod”.
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
„holnap írás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odadom neked.”
Beszélsz, beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kiscipőd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át.
Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
s ringatod – mint gyermeket – megfáradt anyád.
Forrás: Lélektől lélekig
És elkezdődött egyszer a dobogás
valami valótlanban valahol,
elkezdődött az élő és csuda-holt
világ s a világon kívüli zuhogás.
Elkezdődött, hogy rajtam kívül éltem,
még önmagam előtt, apám s anyám előtt.
Fényvonalzók zurrogtatták a levegőt
a körbeforgó kölyök-tükrök kezében.
És elkezdődtem én is, mintha
a naprendszer dobogna atomjaimban,
szívhangom fény-dobaj, s a két szemem
mintha a nap és a hold csónakja lenne,
a halál és halhatatlanság evezne
valami kiolthatatlan tengeren.
Forrás: Lélektől lélekig
Fortélyos alakoskodás
kell, hogy a végén lángoló
meztelenséggel elfeküdjék
odaadó
eszközként karjaidban.
Mert mégse csak a test, a test…
A bőrön, véren, rostokon
átsüt egy másik, átsüt egy
fénylőbb izgalom.
Forrás: Lélektől lélekig
Megy az őszi ég megy keletnek
Köd is fakítja már zöldjét a leveleknek
Megy az őszi ég üresen
Nem kuszálja madarak röpte sem
A fa is a fű is költözik
kéreg mögé föld alá rejtezik
Nem messzebb-e mint a madár?
És visszatalál-e ha jönne már?
Kályhát készítsz begyújtsz bölcsen tudod te:
szüksége van a testnek a melegre
s a léleknek hisz rémült éjszakákon
ott ülsz mellettem ülsz az ágyon
ódivatú orvos aki
meleggel vágysz mindent gyógyítani
de akinél bármely bajomban
jobb orvosra eddig még nem akadtam
ki az őszt is csak látvánnyá teszed
ahogy viszi a bodros-kék eget.
Forrás: Lélektől lélekig
Prohászka püspök emlékezetére
A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.
Ő visszanézett napsugár-szemével
A néma szónok éjsötét szemébe:
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk –
De harmadiknak Isten is beszél.
Forrás: Lélektől lélekig
Boríts el édes álmaiddal,
Szép hölgy, arany Fantázia!
Rengetvén gyönge karjaiddal,
Mint Ámorát Idália.
Bükkjeimnek biztos éjjelében
Érzem balzsamlehelleted,
S a fülmiléknek énekében
Szól hozzám bájos zengzeted.
Kebledben andalogva bírom
Ismét lyánykám szerelmeit,
Kebledben andalogva sírom
Vesztésem néma könnyeit.
Váltó örömnek s fájdalomnak
Igy olvadván érzésiben,
A bánatok kevésbé nyomnak,
S a szűk öröm szentté leszen.
Tekintetem hat a jövőre,
S lehullnak a kék kárpitok,
Merengve néz a múlt időre,
S újabb lángokra lobbanok.
A szűk jelenlét szétröpíti
Kevés búját örömivel,
Ösvényimet virág teríti,
A balszerencsét szép lepel.
Így él a szilfné fellegében
Rengvén zefír hűs szárnyain,
Leszáll, s szent berkek éjjelében
Kedvesnek olvad karjain.
Így él a lepke rózsaszájjal
Csókolván Flóra kedvesét,
S szerelme ölében égi bájjal
Leéli boldog életét.
Sződemeter, 1811. augusztus 10.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;
Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, –
A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;
S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak.
Forrás: Lélektől lélekig
De mért nem várja különb fegyvered
Az Időt, ezt a véres zsarnokot?
S romlásodtól mért nem óv üdvösebb
Eszköz, mint ezek a száraz dalok?
Boldog óráknak járod ormait;
És sok még parlag kert, sok szűzi vágy
Megteremné élő virágaid,
Hűbb képeid, mint amit ecset ád:
Így az élet rajzolná újra ezt
Az életet, melyet külszínre és
Belső becsben föltárni ez (a Perc
Ónja s az én inas-tollam) kevés.
Ha átadod, megtartod életed;
Élned kell: élj, rajz, saját remeked.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
