https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Ady Endre: Torony az éjszakában

    Faluja nyár-éji csöndjéből
    Fehéren, aggódva kibámul
    A torony
    S vér-hireket vár a lángoló,
    Vénhedt világbul.

    Harangjait állatja némán
    S az Istenének, kinek háza,
    Nem üzen,
    Áll, remeg és bámul a torony
    Megbabonázva.

    Az Ég csodálatos felhői
    A Holdat rejtegetve úsznak
    S a torony
    A Holdnak köszön, e mennyei,
    Bölcs omnibusznak.

    A Hold sokféle tornyot látott,
    Sohse sietett, sohse késett
    S nem riad,
    Ha telnek e kis Föld-csillagon
    Elrendelések.

    Tán holnap már vérrel meszelten
    Fog csillogni istenes őrünk,
    A torony,
    S a harcos multnak igéje zúg:
    Halunk vagy győzünk.

    Tán holnap már a torony hősibb
    Vallását vallja vércse-multnak
    S fiai,
    A harangok, a még álmodók,
    Össze-kondulnak.

    Csak a Hold fog tovább döcögni,
    Mint majd a Föld is, ember nélkül
    S a világ
    Holdfényes torony-romok fölött
    Mégis megbékül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Az asztal és a székek

    Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
    valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
    kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
    ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
    alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
    s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
    emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
    megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
    üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
    együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
    de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
    partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pethes Mária: Vannak emberek

    Kányádi Uram szerénytelenül folytatom

    Vannak emberek
    akiken álarc
    szívükben dac
    és önmaguk ellen fordított erő
    életeket legyaluló erő
    Gyötrő gyötrelmekre
    vannak emberek

    Akik nem mernek szembenézni
    tökéletesnek hitt magukkal
    mellükben szívük
    otromba ritmusokat püföl
    és testük sem ismeri az
    ős-konok taktusokat

    Életük egyre jár a semmire
    langyosságra taglózó kritikára
    tönkreverésre
    mások el nem ismerésére
    Önmaguk istenítésére
    vannak emberek

    Akik önző módon hisznek
    pótolhatatlan egyetlenségükben
    s hogy felettük nem jár el
    a cserbenhagyó idő
    A történelembe írva látják nevüket
    pedig az csak egy kavargó porfelhő

    És vannak emberek
    akik gyávák élni
    könnyebb ítélni
    Látványosan haldokolnak
    mindenért másokat okolnak
    akikben lánctalpakon
    csikorogva jár az érzelem
    agyukban szikráját sem őrzi az értelem

    Kanóc nélküli vaksi gyertyájuk
    Rajtuk kívül senki semmit nem tud
    Sárba döngölésre
    vannak emberek

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pethes Mária: Vannak családok

    Kányádi Sándor után szabadon

    Vannak családok
    ahol sebhelyes arccal jön elébed a keserű szó
    ahol egy ágyban ketten kucorognak
    az elhagyatottság meg a magány és
    csak hírből ismerik a gondoskodást
    Üres kenyértartóban morzsák visszhangzanak
    a gyermekek csorba fűszálakként élnek tovább

    Vannak családok
    ahol árvábbnál is árvább az árva élő szüleit nem ismeri
    a mindennél szebb titkot még gondolni sem meri
    hogy egyszer rálel anyjára ki sosem akarta magához ölelni

    Vannak családok
    ahol kezek fonódnak egymásba de jeges tengerágyban ring
    a két szabadulásra váró lélek
    és nem lelnek egymásnál menedéket

    Vannak családok
    ahol a hétfőt várják akkor enni kap a gyermek
    mert segélyből már nem telik
    a napköziben meleg étellel kínálják
    az iskolába elég ezért elmenni

    Ahol nem nevetnek szabadon és lélegzetért kapkodva
    ajkukon pecsét arcukon megfagyott ima
    s áhított percekben álom tör reájuk édes andalító
    messzi családok asztalt körül ülő vacsorájáról
    hol desszert a lágy szó és szép dalokat pendít a simító
    meleg tenyér és már nem is kell kenyér
    mert mindenük megvan mert együtt vannak
    szelíd szózuhatagban

    Vannak családok
    ahol idegen az áldás az anyaméhben
    zigótára gömbölyödött remény fészkel
    és vannak minden lehetőséget vesztett anyák
    akik a korai klimax verítékhullámaiban fuldokolnak
    és ritkult csontokon rogyadozva cipelik
    beteljesületlen vágyaikat
    a megnemszületett gyermek kacagására
    ébrednek lucskos álmaikból

    és vannak családok
    ahol az asszony a férfi és a férfi az asszony
    s törvénytelen törvényszerűségben
    mind arra tör hogy irányítson
    szélmalmaik emancipációs szózatokat őrölnek
    durva szemekre
    magukra maradva aztán méltóságukat vesztve
    teóriákat gyártanak megszentségtelenítve
    a még menthetőt de letiporják a szebb jövőt

    és vannak családok
    ahol hazudni sikk és senki nem tudja kinek mit
    lódított s a hűséget már csak a köztük alvó eb ismeri
    kész átverés show az élet miközben istenítik a hűséget
    az egyszer élünk jelszavával lelakják egymás életét

    és vannak családok
    ahová a jó szó levélben érkezik
    s a pengére vékonyult szájak az erkölcsre hivatkozva
    nem nyílnak meg soha
    s anyáik bűnét cipelik magukban
    a szeretetlen gyermekkor sikoltó hangjára riadnak
    nagykabát helyett bicikliről álmodnak
    s az elpazarolt anyai csókok
    selymét vágyják vissza tökéletesre álmodva
    kifosztott életüket
    s a sírba magukkal viszik az egyetlent
    mi megmaradt a becsületüket

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Az erdő meséje

    Hatalmas király az erdő,
    ezernyi a népe annak,
    mind, mind Erdő Őfelsége,
    kegyelméből élnek, vannak.

    Címerében nap, hold, bolygók,
    udvarhölgyek körülötte,
    udvaroncok, mind az ősi,
    szarvas-nemzetség szülötte.

    Fürge nyulak a futárok,
    ugrik egy-egy a bokorból,
    fülemüle-zenekar szól,
    szép mesét a forrás mormol.

    Árnyékban nyíló virágon,
    ér mentén, egy-egy csapáson
    méhrajt látni vonulóban,
    hangyasereg is bukdácsol.

    Menjünk mink is a királyhoz,
    kedvesem, váljunk gyerekké,
    szerelem és jószerencse
    váljanak játékszerekké.

    Úgyis az egész természet
    csak azon volt, én úgy látom,
    hogy te légy a legislegszebb
    játékbaba a világon.

    Mendegélünk majd kettesben,
    elbolyongunk ott magunkban,
    forrás mellé pihenünk le,
    az egy hársfa alól buggyan.

    El is alszunk ott, virággal
    hint a hársfa halkan ringva,
    juh-karámból pásztor tülke
    búg bele az álmainkba.

    Egyre jobban összebújva
    szundikálunk, szundikálunk.
    Hallga, hallga, bölcs tanácsát
    hívja most urunk-királyunk.

    Hold besüt a lombok résén
    szép fehér forrás fölébe
    és körénk gyűl innen-onnan
    őfelsége udvarnépe:

    tenger habfehér csikói,
    nagy bölénybikák, őslények,
    dús aggancsú szarvasgímek,
    kicsinyükkel a nőstények.

    A hársfánktól sorra kérdik,
    kik vagyunk és tanakodnak,
    majd az ágat félrehajtja
    jó gazdánk és szól azoknak:

    “Ó, nézzétek, hogy alusszák
    erdő álmát, ó, de szépen!
    Mind a ketten véghetetlen
    kedvesek, mint a mesében!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Évek, évek, évek

    Jaj, kedvesem, mi történt? Elaludtál.
    Nem is tudom, hol. Az erdőn, a kútnál.
    Álmodban ének csendült, angyalének
    és megrohantak azalatt az évek.
    És most felülsz, sírásra áll a szád,
    számolgatod az éveket magadban,
    a sok szúrós bogáncsot a hajadban.
    Ki tette ezt veled? ki szórta rád?

    Én vagyok a hibás, mert nem vigyáztam,
    nem voltam éber őrződ, hű s kemény,
    elkóboroltam messze, fákat ráztam,
    felhőkbe néztem, jaj, mit tettem én!
    Ott kellett volna állnom, hessegetnem
    az éveket, az erdő száz koboldját,
    kik a bogáncsot az alvóra hordják,
    de látod, látod, ők elcsaltak engem.

    Pedig hát nézz szét, hisz alig aludtál,
    tavasz van most is az erdőn, a kútnál,
    fűszál, falevél nem vénült meg egy se
    és nem hiányzik egy se, mind megvannak.
    Nem emlékszem, lett volna csak egy este,
    egy délután! Egy napja sincs még annak,
    hogy a kezed az én kezembe tévedt.
    Egy nap se múlt, csak évek, évek, évek, évek.

    Elaludtál és senki nem vigyázott
    és most nekifognék és téveteg
    kezekkel szedném, szedném a bogáncsot
    hajadból, ha tudnám… Az éveket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: A negatív önértékelés dicsérete

    Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
    Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
    A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
    A csörgőkígyó simán elfogadja magát.

    Önkritikus sakál nem létezik.
    A sáska, alligátor, trichina és bögöly
    úgy él, ahogy él, és örül neki.

    A bálna szíve száz kiló, ám
    egyébként könnyű, akár a pehely.

    Semmi sem állatibb
    a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Boldog vizeken

    Felülről csillagfény záporozik,
    alul csobognak a habok.
    Fantasztikus virág-hajóban
    ketten ülünk. Boldog vagyok.

    Csónakunk sárkány-alakú
    könnyensikló kínai dzsunka;
    kirzantémos mennyezete
    sziromesőt szór a hajunkra.

    Boldog vízeken halkan siklik.
    Messziről szent esti varázs
    elénk muzsikál a partokról
    s egy-egy dal minden csobbanás.

    Mi már nem is vagyunk a térben,
    minket már semmi meg nem ölhet.
    Egymásra nézünk s eleresztjük,
    vízbe dobjuk az evezőket.

    Menjünk! Ezen a szép vízen
    nincsen zátony és nincsen torlasz –
    Átölellek és néha-néha
    csókomtól halkan felsikoltasz.

    Lelankadunk a csónak-aljra
    fehér tébolyban üdvöt nyerve…
    Alszunk… Most már lehet akármi.
    Vihet a nagy víz akármerre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Az élet szonettje

    …És minden alkony opálosan éled
    És minden hajnal szőkén rámkacag
    És mindig forrnak vágyak és nyarak,
    Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!

    És mindig küldesz új bánatokat
    És új reményt is, ami dalra méltó
    És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
    Balzsamot adnak nékem s titkokat.

    És nem fáradok el téged szeretni
    S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
    Naponta vággyal járulok elébed

    S bár mindig közelebb a szürke semmi,
    Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
    Úgy érzem, gazdag voltam benned én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Meseváros

    Járatlan úton, fényen, árnyon át,
    Keresem én a mesék városát,
    Hol régen éltem, szépen, boldogan,
    A várost, amely az álmokba van.

    Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
    Erről a helyről annyi jót regél,
    Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
    Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

    De ha gyermekszemekbe nézhetek,
    Melyek reményt és békét fénylenek,
    Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
    Megvan az út, mely oda vezet el…

    Forrás: Lélektől lélekig