A férfinak hazája volt,
a nőnek otthona,
a férfié a parlament,
a nőé a szoba,
hová a fáradt férfifő
mint révbe, visszatért,
hol békét, ártatlan derűt
és megnyugvást remélt.
De olvastak az ifjú nők
és szólt a zongora,
hömpölygött, mint az áradat,
reform, romantika,
és szabadság és szerelem
úgy összetartozott,
mint a választott férfival
szerelmes asszonyok.
A csitrik függönyök mögül
lesték Vasvári Pált,
a Szendrey-lány megszökött,
lapokban publikált,
rokonát, Wesselényijét
imádta Polika,
és Angliában agitált
Pulszky Terézia –
a március felpezsdített
szűk otthont, tág hazát,
s a reménység a lelkeket
mint bor hatotta át.
Csatába ment a katona
a nagy eszmék után,
vele maradt a szerelem,
hátramaradt a lány –
dörgés, villámlás: ágyú, kard,
esőz a honfivér
– s amelyik nő nem menekül,
mit is tehetne? Vár.
Az asszonyé a vakremény,
a férfié a tett –
de férfié lesz a remény
és asszonyé a tett:
mert leng a fekete-piros,
a gyász, vér zászlaja,
Világosnál lement a nap,
s tán nem kel fel soha –
veszve szabadság, szerelem,
és harcos ifjai –
a tiprott földből a remény
hogy sarjadhatna ki?
Ablaknál áll a feleség,
ajtóban az anya:
és elesettet, bujdosót
mind visszavár – haza.
Forrás: Lélektől lélekig
