Ez már a másik ősz… a fáradt.
Szél kerget tört virágot, ágat.
Hová lett az arany lomb,
lángoló, szép levelek
tarka varázsa? Elmúltak… mint az idő,
lásd, együtt süllyedtek a sárba.
Dér fedi már a mezőt,
mint szívem a bánat…
Fázós köd fekszik a tájon…
Vágyom utánad…
Forrás: Lélektől lélekig
Egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt,
vagy, hogy milyen lesz
utolsó találkozásunk.
Csupán egy fontos:
A Találkozás Törölhetetlen Ténye.
Forrás: Lélektől lélekig
„Legszomorúbbak azoknak a dolgoknak a romjai, amik elmúltak anélkül, hogy lettek volna.”
Móra Ferenc
Forrás: Lélektől lélekig
Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: lelkem erejét
egy egész kert virágai hogy isszák.
Én vagyok az a kert: virágok, ágak
nőnek körém és fölém lombosodnak
élő lugasnak, gyümölcskoronának.
Örök kertemben, napfényes lugasban,
álmodó kertész, nézek szanaszét:
kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!
Ellenségeim, irígy viharok vad
rohamai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj:
a sebekből új hajtás tör ki, és
ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: növekvő csodáim
már az egész láthatárt beborítják.
Forrás: Lélektől lélekig
A talló kalászait hányva
S a verebek közé belesvén
Nagy szél kapott föl egyszer engem
Hirtelen, áprilisi estén.
Gyerekeit kereste arra
S engem talált ott épp az utban.
Bömbölt, örült s én mosolyogva
Rengeteg mellén elaludtam.
Vitt falvan, földeken keresztül,
Meghempergetett jó sárosra,
Cibálva és kacagva vitt egy
Pesti, csatakos külvárosba.
Az uccán vídám jasszok lógtak
S még vidámabban verekedtek,
Kiabáltak, kiabáltunk és
A jasszok végül berekedtek.
Mondom, valami nagy ünnep volt,
A hívek templomokba mentek
És reszketve, szomorú kézzel
Áldották őket meg a szentek.
S hogy a harangok búgtak, fölnőtt
A szívekben nagy, esti béke.
A gyilkos végzett emberével
S úgy menekült, kalaplevéve.
Reménységnek és tulipánnak
Kicsikis deszka alkotmányba
1905-ben ígyen
Iktattak be az alkotmányba.
A kártyás munkásnak fiúként,
S a szép, ifjú mosóasszonynak,
Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
Fejkendőbe kötözött gondnak.
A szegényasszony rég halott már,
De fiát a szél el nem hagyja,
Együtt nyögünk az erdőn éjjel
S együtt alszunk el virradatra.
1925. ápr. 11.
Forrás: Lélektől lélekig
A kisvasutat befútta a hó –
Szánon jött a havasról valaki.
Éjjel, havon és holdvilágon át.
Fagy megkímélte, farkas elkerülte,
Fenyők kísérték: Isten katonái,
A rengeteg mint gyermekét ringatta:
Lélekringató fehér rengeteg.
Megérkezett frissen, vidáman.
A telefonban úgy csendül a hangja,
Mintha sziklák közt szabad szél kacag –
Azt mondja: százszor szebbek odafenn
És óriás nagyok
És zölden, zölden,
Zölden ragyognak a csillagok!
Zöld csillagok: szíven fogott a szó.
Mióta nem nézek az égre én!
Nincs mit keresnem, nincs mit várnom onnan.
S ha egy-egy este fel-feltéved
A tekintetem révetegen mégis:
Olyan kopottak, közönségesek,
Fakók és nem-nekem-valók,
Színehagyottak, idegenek, unottak,
Betegek, akár én, a csillagok.
És nem tudnak rajtam segítni –
Zöld csillagok: szíven fogott a szó.
Ez az egy színes szó szíven fogott.
Én Istenem, Te nagyon jól tudod:
Nem kívántam soha sokat.
Csak egy egészen kicsikét
Emberül és igazán élni.
Tebenned hinni, szeretni, remélni
S meghalni zöld
Reménység-csillagok alatt.
1935. január 20.
Forrás: Lélektől lélekig
Ki tudná biztosan, hogy
elérkezett-e az idő?
fölkészült-e már a lélek
a váratlan fordulatokra?
A megalázó helyzetekben
vagy a szerep csapdájában
harisnyaálarc torzítja el
mindannyiunk vonásait.
Negyvenes éveimtől búcsuzóban
sem ismerem még a cselvetés
ördögi bugyrát, indítékait.
Nem hiszek annak, amit a két
szememmel naponta látok:
a nyerészkedő hazugságot
s annak piszkos, kis üzelmeit.
Még sincs semmi baj:
engedelmes, ostoba birkának
beállhat bárki közénk a sorba.
Itt tartunk most, a holtidőben,
a megpróbáltatások kezdetén,
amikor a múlt aládúcolt és
ingatag szerkezete összecsuklik.
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem szerettem magamat soha,
Én magam ellen sokszor elkövettem
Merényletet. Egy golyó megmaradt
Két borda közt. Egy tavasz-reggelen,
Fiatalon, borúsan szántam én ezt
Magamnak s most velem a sírba jön majd.
Én szerettem a nagy emberiséget
Sok kis komisz embernek ellenére
És szerettem a fákat, füveket,
A madarakat, csillagot, virágot,
(A csillagok az ég virágai)
És szerettem az Istent, aki egyszer
A feszületről hozzám lehajolt
Egy régi estén egy öreg kolostor
Imádkozótermében. És szerettem
Édesanyámat, aki régi szentek
Szelídségével a dühös világ
Ellen kivédett mindig. Magamat
Nem szeretem, mert én bűnös vagyok,
Mert én az életet nem akarom,
Csak egy a vágyam, egy az életem:
Dalolni és álmodni mindörökkön
Örökké. Ámen. Én költő vagyok!
Forrás: Lélektől lélekig
I. Kék hegyek
Mese-tüzében alkonyi sugárnak
Kéklő hegyormok halkan muzsikálnak.
Lelkedbe lopják arcuk hűvösét,
És zsongva hív a kéklő messzeség.
Szívedre hullnak, mint az enyhe harmat,
Hívó, mosolygó messze halk hatalmak.
És lelkedet kitárod csendesen
És elindulsz a kék ösvényeken.
Nézel, komolyan, hittel mosolyogva
A fátylasarcú esti hegyfokokra.
És mégy és mégy. Ki tudja, merre mégy?
Ki tudja, meddig zeng a messzeség?
Minő titkoktól terhesül a távol?
A hegyek arcán hétszeres a fátyol.
De megállanod soha nem lehet,
Mert rádleheltek egyszer a hegyek.
II. Fekete hegyek
Mire odaérsz: kietlenül állnak
Elátkozott, nagy, kopasz kőtitánok;
Rettegve megbújt vézna völgy felett:
Súlyos, siket, vén fekete hegyek.
Szemed az éjben fölfelé leselget,
És összeborzad fázva, félve lelked.
Kékülő ajkad szótlan megremeg,
És szól az éjhez megvakult szemed:
Setét hegyek, nehézkes óriások,
Mi rettentő sors dermedett reátok?
Micsoda irtó fekete harag
Átkát sötétlik a hideg falak?
Holt arcotokra mik rámerevedtek:
Mi rontó titkok, mily ölő keservek?
Siket, nagy, fázó csend a felelet.
Vijjog a szél a vén ormok felett.
III. Rózsaszínű hegyek
Menj, meg ne állj a meredek sötétnél:
Fut a borzalom, menekül az éjfél.
Nézd, máglya lángol az orom megett,
Nézd, rózsaszínben égnek új hegyek.
Kelő sugarak kacagva dalolnak:
Ezüst csengőkkel csilingel a holnap.
Tán álmod arca csillog ott elő.
Ó rózsás álom, ó kelő jövő!
Tán új szíveket csókol ottan új nap.
Ott minden öklök ölelni simulnak.
Ott fölcsókolnak minden könnyeket,
És énekelnek mind az emberek.
Ott van talán, mit veled annyin várnak:
Az álmodott, a szentséges Vasárnap.
Szegd a magasba álmodó fejed:
Már rózsás tűzben égnek a hegyek.
Forrás: Lélektől lélekig
Vállaid közé fúrom a fejem.
Orchideás álmot ölelek rád,
én, a te orchideás haramiád.
Párnás öklöd derekam vájja;
ingatag melled dalol velem…
Én a te nevedet énekelem.
A pamlag egy nagy orchideafelhő,
rája hullottunk mi, két gyönge virág.
Egy szent orchidea most a világ.
Öled, ajkad: orchideaerdő;
én vagyok rajta a vaksötét út,
amely az erdőn kigyózva fut.
Átrobog rajtam az illatos láz,
a kebled egy világgá száguldó utat
a roskadozásig beorchideáz.
Forrás: Lélektől lélekig
