Szerző: Mária Németh

  • Kányádi Sándor: Árnykép

    nagy riadalom támad
    az árnyékok hivatalában
    ha tudomásukra jut
    hogy van aki még mindig
    nem ijed meg a
    tulajdon árnyékától

    összedugják a fejüket
    és egyhangúlag
    megvonják a gyanúsított
    tulajdon árnyékát

    majd idő teltével
    kettőzött árnyékkal
    látják el

    kezdetét veszi a szorongás
    mely lassacskán
    rettegéssé fajul

    még a tulajdon árnyékomat
    is követik
    motyogja a boldogtalan
    sejtve-sejtvén
    hogy a sajátjának vélt
    árnyéka sem az övé

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézetek

    „Sohase feledd azt, hogy az értékes élet alapja a szeretet és a békesség.
    Utána a türelem és az emberi megértés.”

    – Tamási Áron

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: A Hold ágyában

    A Hold ágyában ágyazz meg nekem,
    két karod legyen egy-egy holdsugár,
    ha tekintetem kérőn rád vetem,
    ránk zuhog majd szikrázó csillagár.

    Fekete selyembe burkol az ég,
    vágyunk szerteszórja a végtelen,
    egy nap nem lesz más, csak egy emlék,
    hogy Te, én, a Hold és a szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Erő

    Ó, Istenem, az emberszívet
    Milyen erősnek alkotád:
    Mily könnyen el tudjuk viselni
    A mások bánatát!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: 1914

    Siessünk,
    hogy elmondhassunk mindent, ami kell még.
    Vén limlomok vannak szívünkbe zárva,
    mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék.
    Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,
    holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva,
    le is gázolják, szótlanul a sárba.

    Ha járok mostan véres lobogók közt,
    eszembe jutnak halvány, ócska képek,
    és kérdezem a tűzbe robogók közt
    emlékeimtől: jaj, csak ez az élet?
    Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,
    egy régi arc, egy régi-régi táj is,
    Eszembe jut a kisgyermek panassza,
    a palatábla és az első skála,
    szegény anyám bús, gyöngyvirágos arca,
    szegény apám sötét Kossuth-szakálla.

    Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel
    virrasztva álmosan az őszi széllel.
    Eszembe jut a bor, a málna íze,
    a hosszú-hosszú-hosszú téli esték,
    a hó fehérje, cseresznye pirossa,
    egy képeskönyv és egy gyerekbetegség.
    Eszembe jut egy halvány, beteg angyal,
    vásott kis ördög, kivel kergetőztem,
    csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny,
    s kórházba halt meg csúnyán, csúnya őszben.
    Eszembe jut, hogy írtam néha verset,
    diákkoromban, olajlámpa mellett,
    öcsémmel a tavaszt remegve lestük,
    dermedt kezünkön vastag, téli kesztyűk.
    Eszembe jut nagyapa arca, holtan,
    egy viola, egy fény a könnyes égen,
    egy bárány, egy galamb, a feleségem,
    hogy boldog voltam és szomoru voltam.
    Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron
    a Duna vize hajnaltájba hívón,
    ballagtam haza a redakcióból,
    úgy sírtam ott a Ferenc József-hídon.
    Eszembe jut sok perc, ürömje, méze,
    egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze.
    Eszembe jut, egykor vidéken vőfény
    voltam, s cilinderemen a verőfény
    táncolt, – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tóth János: A szerelemről

    Szerelem, ugyan mit jelent e bűvös szó?
    Mi ez, a boldogság fájáról lehulló, csodás ízű dió?
    De mégis mit rejt a hol édes, hol keserű fogalom?
    Hányszor hallottam ajkadról, s én eltűnődtem szavadon.

    A szabadság könnyű madárdalát juttatja eszembe,
    de e fogalom nem virág, hogy tegyem kezedbe.
    Valami részeg könnyedséget, vidám nevetést ad át,
    lepelként takarva a rosszat s minden emberi hibát.

    Hallom néha, mint átkot, kibukdácsolva égre tör,
    s látom kínzópad-arcát, ahogy jeges vizével gyötör.
    Hát lehet egyszerre tündér és szaggató fogú hurrikán,
    pusztító galóca és illatoktól mosolygó alma a fán?

    Mi lenne e romlott földi világgal, ha nem lenne szerelem,
    s komor napokon nem pihenhetnék puha szíveden?
    Mihez hasonlítsam, hisz a föld és az ég nem teremtett még
    ilyen millió arcot ölelő, csodás, szikrázó szelencét.

    Hogy melyik arca a tiéd, azt sajnos nem te döntöd el,
    mert szíved csalogánya vágyaid hangján hiába énekel,
    ha kőfalaknak ütköznek a csodaszép szerelmes dallamok,
    viszonzásra nem találnak a forró vágyak és a sóhajok.

    Ha egy szép nap elér hozzád, megérint fénylő ragyogása,
    őrizd, vigyázz rá, mint egy törékeny, kicsiny madárra!
    Ha túl erősen szorítod, az lesz szomorú halála,
    ha gyengén, elrepül, fájdalom marad majd utána.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézetek

    „Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.”

    Illés Endre: Szávitri

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézetek

    „Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit.”

    „Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja.”

    Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márk Miklós: Kétezer év

    Furcsán nyugodt a víz,
    ahogy a csónak megáll,
    az evezőt behúzom,
    kezem a kezedhez talál.
    Szótlan az éj, mint én,
    csend honol a víz tetején.
    Nem tudom, mi csillog szebben,
    szemedben a könnycseppek, vagy
    a hold fénye, amint lebben
    a vízen.

    Hogy mondjam, amit érzel,
    kétezer év sodra rajtam,
    évszázadok pora körben,
    hitem szerint így akartam.
    Kedves, nem a haláltól kell félni,
    hanem az élettől, ha nem tudod megélni.
    Voltam jós, de minek,
    szivárványt kavartam, mégis
    csalókák a színek
    szemedben.

    Nem búcsúzom, hiszen
    a pillanat, a csoda,
    mindig a miénk volt,
    s nem veszhet oda.
    Lépj tovább, éld világod,
    titokban kérdezd, hol járok.
    Ám most, az éj bármit hoz,
    nem is kérek semmi mást,
    utoljára szoríts magadhoz
    erősen…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó T. Anna: Akkor

    Van perc, amiért mindent odaadnál.

    Elfészkeltem a fejem a nyakadnál.
    Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel,
    égre tárt csőrrel zengett a rigó.

    Az első csók. Két forró tenyered.
    Ahogy belülről megismertelek.
    Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:

    szeretni jó.

    Forrás: Lélektől lélekig