Az ő testét s az enyémet is,
Óh, tavasznak sokfajta nedve,
Száguldjátok be vetekedve.
Kicserélődve, fiatalon,
Szomorú kedvvel, víg haraggal
Legyünk mi két kárhozott angyal.
Legyünk a Tavasz gyermekei,
Kik arcukat vetik az Égnek,
Kik nedvesek s mégis elégnek.
Csönd legyen akkor az Ég alatt,
Bomolva, szökve, válva rügybe
Mi leszünk a Tavasznak üdve.
Mi legyünk akkor az Ég alatt
A legszebb két tavaszi jószág,
Túlzás, betegség, de valóság.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Az ajkaid közt rejtőznék el,
De a szemeid reám nyílnak:
Meglátnak az én cimboráim,
Nagyon holdas most minden éjjel.Lédám, meddig tart a bujósdi,
Ez az ős, húnyó, csalfa játék?
Tudom, hogy a nyomomban vannak
S nem szabad nyögni, sírni, szólni.Szomorú, zöld, nagy szemeidben
Dőzsölnek az én cimboráim,
Kikukucskálnak, leskelődnek
A Mámor, a Halál s az Isten.Ha akarják, szivemre szállnak,
Csókolj, Lédám, semmivé csókolj,
Hogy hiába jöttenek légyen,
Ha ajkaid közt megtalálnak.
Forrás: eternus.hu – Ady Endre versei
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
még egy kicsit világon kívül élni,
még egy kicsit sírni a szerelemtől,
járni szemetes utcán, mint virágon,
gépzuhogást hallani muzsikának,
telefonvárás pórázán szűkölni,
ígézni az utcát, a kerti ajtót,
eszelősen ráolvasót susogni:
térj meg, térj meg, fordulj, nyakad szakadjon!
Kifaggatni reménykedőn a tükröt,
makacsul hajtogatni, hogy nem és nem,
s igen-igen mondani rá a rímet.
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
édességes életveszélyben élni,
sínek közt várni be hetykén a mozdonyt,
tudva, hogy félkezemmel visszalökném,
tépdesni bután margarétaszírmot,
lépéseket számolni, hátha páros,
és mosogatás közben énekelni
mint kiscseléd – és nem szégyelni semmit.
És aztán persze sírni néha este,
üresen hagyni félhelyet a párnán,
s mint olvasót, átkot morzsolni, áldást:
térj meg, térj meg, fordulj, nyakad szakadjon!
És reggel újrakezdeni a semmit.
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
állni az ablakban, mint dédanyáink,
ígézni a kerti ajtót, az utcát,
ráolvasót susogni eszelősen:
térj meg, térj meg, fordulj, nyakad szakadjon!
Közben ügyek, emberek, tárgyalások,
szerződések, kérdőívek, satöbbi –
elrendezni félkézzel az egészet,
aztán tovább világon kívül élni,
aztán tovább sírni a szerelemtől,
járni szemetes utcán, mint virágon,
elmondani ezerszer, hogy nem és nem,
mégis-mégis felelni rá a rímet.
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
s ha megadod, ne büntess majd utána.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
Mi Atyánk! Ki vagy a mennyekben!
Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre,
lépdelnél végig közöttünk,
lehelne rád nyirkos kapuboltok szemétszaga,
néznél be udvari ablakokon a szobákba,
ahol feldöntött pálinkásüvegek közt
egy pontra merednek az asszonyok!
Szenteltessék meg a te neved!
Mindenható vagy, add hát,
hogy megszenteltessék az ember neve is.
Gyarlónak, halandónak ítélted,
azért volt neki mindegy,
mit cselekszik a földön.
Jöjjön el a te országod!
De melyik az?
Hiszen múlandó életünkben annyiszor mondták nekünk:
ez a te országod, az a te országod –
annyiszor, jaj, annyiszor!
Legyen meg a te akaratod,
mint a mennyben, úgy itt a földön is!
Mennynek és földnek törvénye ha egy lehetne!
De hogy országolnánk mennyei módon a földön?
Te segítesz?
Vagy tűzesőt zúdítasz megint Sodomára?
Kiszemelted-e Lótjaidat?
A mi mindennapi kenyerünket
add meg minékünk ma!
A napit, de mi a holnapit kívánjuk,
a holnaputánit!
Legyilkoljuk érte a földjeinket,
mérget vetünk vadjaidnak, madaraidnak,
emelünk kongó kőkockákat fáid zöld kontya helyébe,
s majd a kenyér-meddő föld
minket mérgez meg az Ítélet éjszakáján.
És bocsásd meg a mi vétkeinket,
Honnan kezdjük a felsorolást?
Az anyaméhtől?
Futja-e életünkből végigmotyogni
vétkeinknek fekete lajstromát?
Mégis tekints, ha nagyságos dolgod engedi,
mi apró jóságainkra is –
tőled valók-e? vagy törettetéseinktől?
Voltunk néha azért irgalmasak is,
legyen ez egy szemer a serpenyőben!
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek!
Ha akképpen, akkor jaj nekünk
és jaj az ellenünk vétkezőknek!
Mert mi nehezen bocsátunk meg,
de hisz érted, e sáros földön nekünk nehezebb.
És ne vígy minket a kísértésbe,
Ezek már rég nem a te kísértéseid,
hiszen azok olyan ősiek,
hogy edzettségünk megbirkózik velük.
Nem isteni és nem ördögi kísértések ezek,
hanem valaki langyos szívűé,
aki odaférkőzött tüzed közé
s az ördög jege közé.
Alig ismerjük még, azért veszedelmes.
de szabadíts meg minket a gonosztól!
Ő az, ő! Az előbbi, a langyos!
Tőle szabadíts meg!
A Gonosztól!
Mert tiéd az ország
és a hatalom és a dicsőség,
Nem egy az ország az országlással,
nem egy a hatalom a hatalmassággal,
nem egy a dicső a dicsőséggel.
Add, hogy egy legyen,
tedd, hogy úgy legyen,
mindörökké.
Ámen.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
Csak az, aki…
senkié sem,
az hihet még a
mesében,
az hihet még
a csodában,
mindhalálig
virulásban.
Az, akit
sehol se várnak,
annak mindig
ajtót tárnak.
Aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
mehet fényben,
lángzó szélben,
didereghet
napsütésben,
az, aki már senkié sem.
Annak könnyű
lépte alatt
minden ösvény
összeszalad,
minden ösvény
szerteszalad.
Szélnek háttal
erre indul,
megy egy kicsit,
arra fordul.
Az, akit
sehol se várnak,
annak
mindig ajtót tárnak.
Lépdel
könnyű szédülettel.
Bámulnak rá
rémülettel
lehorganyzott,
földbe ásott
házak,
vasketrec-lakások,
ólom-arcra
húzott zsákok,
ól-melegű
szuszogások.
Aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
indulásban,
érkezésben.
Csak az, aki
senkié sem.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
Mert kell egy másik, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad. Ennyi az egész.
De ez – eltéphetetlen.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
Falaim egyre vastagabbak.
Éveim egyre vékonyabbak.
Évszakokat villant az ablak.
Vicsorgó tükrök megharapnak.
Aszály mögöttem, üszkös évek.
Lapály előttem, tüskös évek.
Amennyit magam, annyit érek.
Egyedül semmitől se félek.
Csak senkit többé meg ne szánjak.
Maradjak ég-föld vándorának,
magam-leverő lázadásnak,
magam vétkéről számadásnak.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
Ha ki gyáva
engem merni,
jobb lesz annak
továbbmenni.
Köd mögöttem,
fény előttem.
Lelek utat.
Ahogy jöttem.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?
Korhadt tönkön üldögélek,
nyirkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.
Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
