(XVII. század)
Megmostam a kezem
Kis patak vizében,
Meg is törölgettem
Meggyfa levelében.
Meggyfa tetejében
A rigó rikkantott,
Rikkants, rigó, rikkants,
Te nótás kedvedben.
Én meg sirdogálok
Keserű kedvemben,
Mert az én galambom
Nem szeret már engem.
Mást szeret, nem engem.
Nem akar szeretni
Három rózsa miatt,
Akit mástul kaptam.
Bárcsak az a rózsa
Fáján maradt volna!
Azt a rózsafát is
Ne ültették volna!
(népdal-fordítás)
Szerelem kertjének
Legmagasabb fája,
Gyere édes kis angyalom,
Feküdjünk alája,
Feküdjünk alája.
Legmagasabb fának
Legmagasabb ága,
Azon ringa-ringatózik
Egy dalos madárka,
Szépszavú madárka.
Szépszavú madárnak
Puha, pici fészke,
Abban írva nagy bötűvel
Egy picin levélke,
Aranyos levélke.
Mi van a levélbe?
Az van a levélbe:
Úgy szeretem a rózsámat,
Majd meghalok érte,
Majd meghalok érte.
(Régi angol népballada)
Jegenyefa tetejében
Három holló feketében,
Feketénél feketébben.
Szólt az egyik rekedten:
„Jó pajtásom, mit eszünk ma?
Három napja nem ettem.”
Zöld mezőben véres mente,
Vérbefagyva egy levente.
Három éber, jó kopója
Lábánál ül, őrzi, ójja.
Három büszke sólyma
Ott kering a feje fölött,
Védi, őrzi, ójja.
Alkonyatkor, estidőbe,
Odajött a szeretője.
Jaj, de karcsú, jaj, de szőke.
Ráborult a kedves holtra,
Piros sebét megcsókolta.
Fölemelte, ölbe vette,
Puha földbe eltemette.
Mire elbújt már a hold,
Már a lány is halva volt.
Adjon isten minden igaz
Jó embernek jó időt,
Ilyen kutyát, ilyen sólymot,
Ilyen kedves szeretőt.
1891
(A költő utolsó, félbemaradt kézirata)
Itt az idő, most kell merészen
Az elmúlással szembenéznem
S valami elmés búcsúszót hörögve
A szememet lehunynom mindörökre
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
Egy füstbement ………. pálya
Keserű, gúnyos, gyilkos kritikája.
Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak,
Ki fékezésre és tűrésre nógat,
Megmagyarázza, hogy csak gyönge báb vagy,
És rádparancsol: légy szerény, ne lázadj,
Ne is kívánj a jobból egy szemernyit:
A bölcs lemondás minden kínt megenyhít.
Szépség – silányság! Mámor – rossz gyümölcs!
Vágyak – szamárság! Előlük a bölcs
Fejét homokba dugja, mint a strucc.
Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak!
Higgy bátran abban, hogy szebb lesz a holnap.
Talán egy óra, egy parányi perc
Meghozza azt, amit kívánni mersz…
Csak addig élsz, amíg kívánni tudsz.
Akit az istenek szeretnek,
Örökre meghagyják gyereknek,
Bizakodónak, nevetőnek,
Az élet útja annak puha szőnyeg,
Útravalója sugaras derű,
Mely ólmot színarannyá aranyoz,
Széppé a rútat, jóvá ami rossz
És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,
Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.
A világ annak micsoda?
Mindennap millió új csoda,
Sok tarka álom és kevés valóság.
Tündérek és mesék víg birodalma,
Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis,
Amelyben minden alma aranyalma
És az marad befőtt korában is,
Játék az élet, élet csak a játék
S élet, halál egyformán szép ajándék.
Maradj gyerek te is hát kis leányom,
Mosolygó lelkű, üde, friss,
Maradj gyerek, szívből kívánom,
Még nagymama korodban is.
Aki ezt a verset írta
Nem rigó és nem pacsirta,
Csak aféle bölcs bagoly,
Zord romok közt huhukol.
A Rózsadombon már tavasz van,
Dőlnek az édes jó szagok,
Az új madár a régi ágon
Nem énekel még, csak dadog.
Próbálja szárnyát, csiripelget,
Kinéz a fészek peremén,
Köröskörül hány friss rügyecske,
Hány új kukac, hány új remény!
Én, tollavesztett vén madár, ki
Átdideregtem a telet,
Talán utólszor ünnepellek:
Szervusz, te kedves kikelet!
Mikor fölérsz a Rózsadombra,
Tündérkirálynő közeleg,
Rímek csipognak körülötted,
Szapora, olcsó közhelyek.
Tündérkirálynő! Cifra jelző
Nyüzsög nyomodban, rengeteg!
Jöttödre, illő tisztelettel,
Ma én is hárfát pengetek.
Dal vagy, virág vagy, napsugár vagy,
Idők vén fáján ifjú ág,
Álom, remény, vágy, szerelem vagy,
Élet, szabadság, ifjúság.
És még mi minden! Jó jövendő
Annak, ki fáradt, gyönge, bús,
Mosoly, derű, fény, biztatás vagy,
Ezerszer áldott március.
Evoé! Itt vagy! Balzsamoddal
Hűsíts sok égő sebhelyet.
Tudod-e még, ki voltam egyszer?
Emlékezel rám, kikelet?
Én voltam az, ki… ej, no, mindegy!
Jött sok vad év, zord sáska-raj.
Öreg vagyok már. Új tavasz, te
Fiatalabb vagy, mint tavaly.
Szoríts magadhoz. Jőjj, ölelj meg,
Mint rossz fiát a jó anya.
Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk,
Lelkem utolsó sóhaja.
És vidd magaddal ezt a sóhajt,
Fájó, szerelmes levelet,
Ki tudja, hogyha újra eljössz,
Találkozom még teveled?
Habár ez többé nem divat ma,
Nyújtsd búcsúcsókra szép kezed,
S nevess síromra akkor is majd,
Mikor már régen nem leszek.
vagy: Egy pesti úrifiú sirámai 1947-ben
A kávéházban ülök és tünődök,
A könyököm a márványasztalon,
Ma még egy árva falatot sem ettem,
Csak itt a füstös levegőt falom.
Tanácstalan, bús, pesti idióta,
A jó szerencsét várom reggel óta.
Kölcsöngarast vagy ingyen feketét…
De senki sem jön, és az éj setét.
Lázában egy bősz kávéházi násznak
A székek már az asztalokra másznak.
Záróra. Némán surranok tova;
Jó volna hazamenni, hazamenni…
De nincs hova.
Súlyos teher már vad huszonhat évem.
Huszonhat év! Az ember fiatal.
Más volt az álmom: könnyű, úri munka,
Kényelmes állás, jó kis hivatal.
Nagybácsi, néni dús protekciója,
Ami az embert széltül is megóvja,
Nyugdíj. (Idővel.)… Minden fölborult!
Az úr nem úr ma, s nem jövő a múlt.
Jött az özönvíz és nincs Ararátja,
Az életem csak „hogyha…” „vagy ha…” „hátha…”
Zord tépelődés… Jaj, ki érti meg?
Jó volna elzokogni, elzokogni…
De nincs kinek.
Volt egy szerelmem. Kedves, szőke lány volt,
Kékszemű, karcsú, árva és szegény.
Százszor ígértem, elveszem tavaszra,
A szüzességét el is vettem én,
De őt magát nem… Messze még a reggel!
Most mit csinálnék asszonnyal, gyerekkel?
Pedig ki tudja, jobb lett volna tán,
A szomjamat most vélük oltanám.
Két ölelő kar, forró összebújás…
Ha jönne egy lány… az se baj, ha új, más,
Valakit mégiscsak szeretni kell!…
Jó volna csókolózni, csókolózni,
De nincs kivel.
Se pénz, se posztó, senki jóbarátom…
Mi lesz velem hát? Régen nem titok.
Gondoltam arra: a Dunába ugrok.
De az se használ, úszni jól tudok.
Az emeletről…? Élt huszonhat évet?
Akármilyen csúf, mégis szép az élet.
Koldus legyek hát, tolvaj vagy csaló?
Mind ronda pálya, úrnak nem való.
Akármi sűrű szememen a hályog,
Látom… izé… hogy, jaj, munkába állok,
Tányért mosok majd, aprítom a fát…
Jó volna halogatni, halogatni…
De nincs tovább!
(1945. május 1.)
Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre,
S embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemére húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal,
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle…
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap,
Inség, veszély, kín meg nem tántorít,
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.
Toloncház, 1944. november
Ez itt a híres Egeres.
(Nem olyan úri fogda, mint a Markó,)
És benne ülök én, örök csavargó,
Edzett, kipróbált alperes.
Mindég a vesztő oldalon!
Szidalmazottan, vádoltan, pörölten,
Holott nem csaltam, még csak nem is öltem,
Számomra nem volt irgalom.
Jött négy pribék, négy fegyveres,
Géppisztolyát a mellemnek szegezte.
Esett az eső… ólmos, őszi este…
Várt már a híres Egeres.
Itt ülök a fagyos kövön.
S velem vagy száz gyanús magyar, meg ócska
Kültelki jassz és meghajszolt zsidócska,
De az is ember, nemcsak ön,
Ön, gyáva gyászvitéz, akit
Veszett vagányok vállalnak vezérnek,
Urak lakája, korcs, vidéki véreb!
Nem önnek kéne ülni itt?
Mikor nagy hangon szónokol,
Ünnepli önt sok rúzsosajkú nemtő,
Rongy hősködő, megkergült hazamentő,
Labanc… De ördög és pokol,
Ez a magyar? Jaj, szörnyű kép!
Ez a magyar, kit balsorsában isten
Megáldjon, védő karral megsegítsen,
Mert megbűnhödte már e nép?
Sötét jövendő! Oly sivár,
Mint ez a zsúfolt, mocskos, néma kripta.
Utódait hol buzgón szaporítja
Tetű, poloska, svábbogár.
Én mást tanultam, mást tudok.
Hát ez Petőfi, ez Kossuth hazája?
Szégyenbe fúlt. Sarat köptek ma rá a
Bitang, lepénzelt hazugok.
Ez a magyar? Szegény magyar.
Miattad hull a könnyem, mint a zápor,
Hazád miatt, bölcsőd miatt, mely ápol,
Sírod miatt, mely eltakar.
Szegény hazád ma elmerül,
Megfojtja szenny, kín, szolgaság hinárja.
Ki hallgatott a költő Szózatára?
„Légy híve rendületlenül!”
Itt ülök a fagyos kövön,
Öreg tolonc a híres Egeresben,
Volt magyar író… ej, mit emlegessem?
Megérdemeltem. Köszönöm.
