Szerző: Mária Németh

  • Pilinszky János: Trapéz és korlát

    Sötéten hátat forditasz,
    kisikló homlokodra
    a csillagöves éjszakát
    kezem hiába fonja.
    Nyakad köré ezüst pihék
    szelíd pilléi gyűlnek,
    bizalmasan belém tapadsz,
    nevetsz, – vadúl megütlek!

    Sugárzó párkányon futunk,
    elgáncsolom a lábad,
    fölugrasz és szemembe kapsz,
    sebezhetetlen állat!
    Elszűkül arcod, hátra buksz,
    vadul zuhanni kezdesz,
    az éjszaka trapézain
    röpűlsz tovább, emelkedsz

    a rebbenő való fölé!
    Kegyetlen, néma torna,
    mégcsak nem is kiálthatok,
    követlek szívdobogva,
    merészen ellököm magam,
    megkaplak és ledoblak,
    elterülünk hálóiban
    a rengő csillagoknak!

    Most kényszerítlek, válaszolj,
    mióta tart e hajsza?
    Megalvadt szememben az éj.
    Ki kezdte és akarta?
    Mi lesz velem, s mi lesz veled?
    Vigasztalan szeretlek!
    Ülünk az ég korlátain,
    mint elitélt fegyencek.

  • Pilinszky János: Tilos csillagon

    Én tiltott csillagon születtem,
    a partra űzve ballagok,
    az égi semmi habja elkap,
    játszik velem és visszadob.

    Nem is tudom, miért vezeklek?
    Itt minden szisszenő talány,
    ne fusson el, ki lenn a parton,
    e süppedt parton rámtalál.

    S ne félj te sem, ne fuss előlem,
    inkább csittítsd a szenvedést,
    csukott szemmel szoríts magadhoz,
    szoríts merészen, mint a kést.

    Légy vakmerő, itélj tiédnek,
    mint holtak lenn az éjszakát,
    vállad segítse gyenge vállam,
    magam már nem birom tovább!

    Én nem kivántam megszületni,
    a semmi szült és szoptatott,
    szeress sötéten és kegyetlen,
    mint halottját az itthagyott.

  • Pilinszky János: Magamhoz

    Bátran viseld magányodat,
    én számon tartlak téged,
    ne hagyd a sorsod csillagokra,
    benned érjen a végzet.

    Vállad két éber sarka közt
    ha sisteregve átcsap,
    tudom, több vagy mindannyiunknál,
    benned vakít a bánat.

    Légy hát, akár az állatok,
    oly nyersen szép és tiszta,
    bátran figyelj, mint ők figyelnek
    kegyetlen titkaikra.

    S egy éjjel, magad sem tudod,
    mint égig érő ének,
    feljönnek benned napjaid,
    a halhatatlan évek:

    az este nem lel senki rád,
    az este sírva, késve
    hiába járják pitvarod:
    csak én látlak. Vagy én se.

  • Pilinszky János Könyörgés

    Tág szemmel már csak engemet figyel,
    mint néma tó a néma csillagot,
    nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
    ha megölném is, hinné: jó vagyok.

    Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
    az övé lenni, ha nem is egészen;
    megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
    hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

    Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
    éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
    irgalmazz meg szegénynek és nekem,
    szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

    Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
    kis békezászló, oltalmat keres,
    oldj fel maró, magányos bánatomból,
    ha senkiért, az anyámért szeress.

  • Pilinszky János: Halak a hálóban

    Csillaghálóban hányódunk
    partravont halak,
    szánk a semmiségbe tátog,
    száraz űrt harap.
    Suttogón hiába hív az
    elveszett elem,
    szúró kövek, kavicsok közt
    fuldokolva kell
    egymás ellen élnünk-halnunk!
    Szívünk megremeg.
    Vergődésünk testvérünket
    sebzi, fojtja meg.
    Egymást túlkiáltó szónkra
    visszhang sem felel;
    öldökölnünk és csatáznunk
    nincs miért, de kell.
    Bűnhődünk, de bűnhődésünk
    mégse büntetés,
    nem válthat ki poklainkból
    semmi szenvedés.
    Roppant hálóban hányódunk
    s éjfélkor talán
    étek leszünk egy hatalmas
    halász asztalán.

    Címkék: Pilinszky János, Halak a hálóban, magyar költészet, létfilozófia

  • Pilinszky János: Éjféli fürdés

    A tó ma tiszta, éber és
    oly éles fényü, mint a kés,
    lobogva lélekző tükör,
    mit lassu harcban összetör
    karom csapása. Nyugtalan
    heves fogakkal visszamar
    a mélyen megzavart elem.
    Legyőzve, lustán fekszem el
    és hallgatózom. Csillagok
    rebbennek csak, mint elhagyott
    egek vizébe zárt halak,
    tünődve úszó madarak.

    Elnézem őket, röptüket
    az irgalmatlan és süket
    egek között, én árva szörny,
    kit páncél nyom, heges közöny,
    ki mit se kér, és mit se vár,
    csak bámul hosszan és puhán;
    sikamló, sűrü pikkelyek
    lepik be sűrün szívemet,
    a mélyén édes-jó iszony,
    kitéphetetlen orv szigony,
    mit észrevétlen vert belém
    a víz, a víz, s a lassu mély.

    Mert lenn hináros rét lobog,
    alant a kagylók boldogok,
    szivük remegve tölti meg
    a fénnyel érő sűrü csend.
    És mintha hívást hallana,
    zuhanni kezd az éjszaka,
    moszat sodor vagy csillagok,
    nem is tudom már, hol vagyok?
    Talán egy ősi ünnepen,
    hol ég is, víz is egy velem,
    s mindent elöntve valami
    időtlen sírást hallani!

  • Radnóti Miklós: Bájoló

    Rebbenő szemmel
    ülök a fényben,
    rózsafa ugrik
    át a sövényen,
    ugrik a fény is,
    gyűlik a felleg,
    surran a villám,
    s már feleselget
    fenn a magasban
    dörgedelem
    vad dörgedelemmel,
    kékje lehervad
    lenn a tavaknak,
    s tükre megárad,
    jöjj be a házba,
    vesd le ruhádat,
    már esik is kint,
    vesd le az inged,
    mossa az eső
    össze szívünket.

  • Radnóti Miklós – Októbervégi hexameterek

    Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről,
    táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
    Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
    s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
    Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság
    tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
    Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
    féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
    téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
    s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
    bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
    s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
    sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
    léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
    hosszu szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de
    felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
    nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
    füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
    Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
    ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
    forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
    Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, –
    ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
    hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.

    1942. szeptember 28 – november 14.

  • Radnóti Miklós – Előhang egy „Monodrámához”

    Kérdeztek volna magzat-koromban…
    Ó, tudtam, tudtam én!
    Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!
    nem ringat és nem ápol, –
    ellenemre van!

    És mégis itt vagyok.
    fejem rég kemény
    s tüdőm erősödött csak,
    hogy annyit bőgtem én.

    A vörheny és kanyaró
    vörös hullámai mind partradobtak.
    Egyszer el akart nyelni, –
    aztán kiköpött a tó…

    S a sziv, a máj, a szárnyas két tüdő,
    a lucskos és rejtelmes gépezet
    hogy szolgál… ó miért? S a bimbózó virág-
    nem nyíllik még ki husomban a rák.

    Születtem. Itt vagyok.
    Felnőttem. S mire?
    Igértek néked valamit?
    kérdeztem egyszer én
    magamban még süldőkoromban.
    S mindjárt feleltem is :
    Nem. Senki semmit nem igért.
    S ha nem igért, a senki tudja mért.

    Szellőtől fényes csúcsra röpit fel a vágy
    s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
    A hallgatag növények szerelme emberibb.

    A madár tudja tán , hogy mi a szabadság
    mikor fölszáll a szél alá
    és ring az ég hullámain.

    A hegyek tudják hogy mi a méltóság,
    hajnalban, alkonyatkor is,
    a lomhánelheverő hegyek…

    Hegy lettem volna, vagy növény , madár…
    vigastaló, pillangó gondolat,
    tünő istenkedés. Ma már
    az alkotás is rámszakad.

    Kérdeztek engem? Számbavettek.
    ĄÓ, a szám… a hűvös és közömbös!
    Nem érdeklem, nem gyülöl, nem szeret,
    csak-megfojt.

    Nézd én vagyok. Nem egy , nem kettő,
    nem három és nem százhuszonhárom.
    Egyedül vagyok a világon.

    Én én vagyok.
    S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
    Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
    Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy, nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
    S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!

    Én én vagyok, én én vagyok,
    megőrülök, én én vagyok, én én…
    megcsuszom a végén!

    Én én vagyok magamnak,
    s neked én te vagyok.
    S te én vagyok magadnak,
    két külön hatalom.
    S ketten mi vagyunk.
    De csak ha vállalom.

    Ó, hadd leljem meg végre honnomat!
    segits vigasztaló, pillangó gondolat!

    Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
    érett gyümölcsök inganak az ágakon.
    A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
    Érik bennem , kering a halál.

    Ring a gyümölcs, lehull ha megérik.
    Füstölg a halál. Élni szeretnék.
    Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
    ég bennem, riaszt a világ.

    Sűrű erdő kerit, porfelhőben a távoli nyáj.
    Porfelhőben a távoli nyáj. Porkoszorus katonák.
    Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.

    Ringass emlékkel teli föld.
    Takarj be! védj, villámmal teli ég!
    Emelj fel emlék!

    Lélek vagyok. Élni szeretnék!

  • Radnóti Miklós: Razglednicák

    1.
    Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
    a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
    torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
    az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
    Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
    tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
    s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
    vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

    1944. augusztus 30., a hegyek közt


    2.
    Kilenc kilométerre innen égnek
    a kazlak és a házak,
    s a rétek szélein megülve némán
    riadt pórok pipáznak.
    Itt még vizet fodroz a tóra lépő
    apró pásztorleány
    s felhőt iszik a vízre ráhajolva
    a fodros birkanyáj.

    Cservenka, 1944. október 6.


    3.
    Az ökrök száján véres nyál csorog,
    az emberek mind véreset vizelnek,
    a század bűzös, vad csomókban áll.
    Fölöttünk fú a förtelmes halál.

    Mohács, 1944. október 24.


    4.
    Mellézuhantam, átfordult a teste
    s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
    Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
    súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
    Halált virágzik most a türelem. –
    Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
    Sárral kevert vér száradt fülemen.

    Szentkirályszabadja, 1944. október 31.