Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.
Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj, rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.
Ó, költő, tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.
S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok.
1936
A nyár zümmögve alszik és a fényes ég
magára vonta szürke fátyolát,
kutyám borzol, fölmordul s elrohan,
megugró árnyat lát a bokron át.
Öreg virág vetkőzi sorra szirmait,
pucéran áll és félig halottan,
gyönge barackág ropog fölöttem
s terhével lassan a földre roggyan.
Ó, ez a kert is aludni s halni készül,
gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé.
Sötétedik. Halálos kört röpül
köröttem egy elkésett, szőke méh.
S fiatal férfi te! rád milyen halál vár?
bogárnyi zajjal száll golyó feléd,
vagy hangos bomba túr a földbe és
megtépett hússal hullsz majd szerteszét?
Álmában lélekzik már a kert, hiába
kérdezem, de kérdem ujra mégis.
Gyümölcsökben a déli nap kering
s hűvösen az esti öntözés is.
1936
Kilenc perccel nyolc óra múlt,
kigyúlt a víz alatt a tűz
és sűrübb lett a parti fűz,
hogy az árnyék közészorúlt.
Az este jő s a Tisza csak
locsog a nagy tutajjal itt,
mert úszni véle rest s akit
figyelget: a bujdosó nap
búvik a magas füvek között,
pihen a lejtős földeken,
majd szerteszáll és hirtelen
sötétebb lesz az út fölött.
Híven tüntet két pipacs, nem
bánja, hogy őket látni még,
de büntet is rögtön az ég:
szuronyos szellővel üzen;
s mosolyg a szálldosó sötét,
hogy nem törik, csak hajlik a
virág s könnyedén aligha
hagyhatja el piros hitét.
(Így öregszik az alkonyat,
estének is mondhatni már,
feketén pillant a Tiszán
s beleheli a partokat.)
1934
Kora reggel óta csöndben heverek én,
balról a diófa, jobbról kiterítve
háborút ujságol a vérszagu ujság.
Keresztülsüt a nap a dió levelén,
erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de
kemény hóna alatt meglebben egy új ág.
Nézek rá, visszanéz; kissé reszket a fa,
gyönge csúcsán gyermek szellőcske üldögél.
Fülemre fordulok és hallom, alattam
fészkében megmozdul, nőni akar s puha
földet kaparász az ezerujju gyökér
és a tücsökugrás kicsi zaja pattan.
Nézd, fut a rigó, fujd fel a tollát,
gyere le szellő,
már hajlik az ág,
fut a béke is, zizzen az ujság,
gyere le szellő,
dagadj viharrá,
lépj rá a lombra, szakadj le alá.
Gyere le szellő,
már hajlik az ág,
elfut a béke s kigyúl a világ.
1935
Olykor a bíbor alkonyatban
Elnehezedik a szivem –
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.
Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.
Fejénél roppant arany lángok,
Antares s Orion ragyog,
Körüle térdre rogyva sírnak
Az árván maradt angyalok.
Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.
Jönnek a sárga Hold-lakók és
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szivükkel
S Vénusz szirom-leányai.
És olykor egy-egy emberlélek,
A gennyes Földnek hirnöke
Jön, és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.
Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
Az alvadt sebből fölfakad,
Legördül lassan, s átzuhogja
A végtelen világokat.
Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
S én fölemelem arcomat,
És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az isten véres gyilkosa…
Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra,
amit lerombol benned a
nappalok háborúja.
Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat, nélküled
föl újra nem loboghat.
Nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok.
Már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak.
Elaludtak a fák,
a levelek libegnek,
az álmok tudnak várni,
az álmok nem sietnek.
Tudjál álmokra várni,
ahogy ők tudnak várni rád,
az éber csak így nem
csalja meg magát.
A levelek fölött
álmodó fények úsznak,
az álmok fölragyognak
a fények elalusznak.
Aludj fényekkel együtt,
ragyogj álmokkal együtt.
Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.
