https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Solymos Ida: Neved

    Írtam volna a pályaudvar
    csarnokaiban a falakra,
    mint írta volna ő, ha tudja,
    bolond előd, Csontváry Kosztka.

    Lettél már eltagadhatatlan.
    Szállhatsz füstban, gőzben, mocsokban,
    emléked ellen vértezetlen
    ülök a szomszéd rengetegben.

    Szobáinkban úgy ültél a székbe,
    mint aki útról hazatérve…
    hogy beboltozd esténket fénnyel
    s örömünk mérföldekre ért el.

    Tán legjobban szemedtől óvtak?
    hozzád kerültem vallatónak,
    levesed mellé gondűzőnek,
    langyosuló kályhádba tűznek,
    lámpásnak szűkebb éjszakákban:
    keveset civódj a homállyal
    hosszú zajban képzelt vigasznak
    s hogy megmutatlak önmagadnak,
    hessegetni, ha arra téved
    szele a gyérülő reménynek,
    s ha tán aludni készülődnél,
    legyek az utolsó verőfény,
    ki fekhelyénél eltűnődve
    reábólint az elmenőre,
    s lakatolt ajtóit kitárva
    segít a mozdulatlanságba.

    Tudom, oszthatatlan magányod
    sokfele hajszol. Mindig látnod
    kell arcod más szemek tüzében,
    más recehártyák édenében.

    Jól emlékszel: mindig csak szolgád
    voltam, de arcod kergetett át
    valami másba, szótalanba,
    s hallhatónál hangosabba.

    A minden-őrzés megszállottja,
    fűzlek mondat-spirálisokba;
    Nyújtózz bennük körülzuhogva,
    mintha válladra víz omolna.

    Neved, az eltagadhatatlan,
    tettekbe árad, mik lakottan
    ablakaimig visszhangozzák:
    alig születtél! már kopog rád
    a közöny és a jóllakottság.

    Nyavalyás fűszál utca-szélen
    ágaskodtam miattad étlen.
    Hallgass! A várost föl ne lázítsd,
    amiért este nem találsz itt.


    🪶 Kategóriák: Solymos Ida versei, kortárs magyar költészet
    🔖 Forrásmegjelölés: saját gépelés alapján

  • Solymos Ida: Első szerelem

    Jaj, kedvesem, be megszaladtál!
    Esteledik, s magamra hagysz.
    Várlak, eztán örökre nagylány –
    eligazítod sorsomat?

    Nehéz nekem így egyedül,
    évszakok össze-vissza ráznak.
    Az alkonyat rámfeketül,
    és megkeserít az alázat.

    Hány esztendő, míg ideérsz?
    Hiába gyúrtam hógolyókat?
    Hiába lestem a vetést?
    Palántáknak fecsegtem rólad.

    Neveltem cirbolyafenyőt:
    ha érkezel, alája állok.
    Azóta emeletje nőtt,
    s felserdültek rég a platánok.

    Még most is ott vagy? Istenem,
    három megye takar előlem.
    Arcodat még megismerem?
    Azóta két-arasznyit nőttem.

    A hangod néha erre száll,
    elsuhog bozontos esőkkel –
    hallgatom, ködszürke madár,
    vakítózöld, vizes mezőben.

  • Solymos Ida: Kitartott ujj

    Ha elhagynálak, szerencsétlen lennék,
    holott régóta nincs hozzád közöm.
    Nem boldogít a tervezett öröm.
    Már nem hiszem éveink hiedelmét.

    A jóság kárhozottja vágytam lenni,
    ahány nagy példa – agyamban ragadt:
    leszel magas, s én, az alacsonyabb,
    ki kultuszod templomát megteremti.

    Régi század véletlen-ittfelejtett
    bolondja én, egy ábrándbéli kertet
    köréd öleltem süketen, vakon.
    Templomot, kertet a jég tönkreverhet,
    ha csak visszhangtalan szívemnek és eszemnek
    kongását hallom minden hajnalon.

    *

    Elhigyjem-e, hogy magad elcsukod
    előlem végleg, mint cukrot az úrnő
    cseléd elől…? Szemléljem a csukott
    kamrát?! A képzet falaimon túlnő.

    Szólítva is, szólítatlan – hallgatsz.
    Tudom, bazaltból raktad sáncaid.
    Csak szótlanság ad akkora hatalmat,
    mely bátrat is szorongani tanít.

    Kitartott ujjad nem feledhetem.
    Néztem soká, míg hátam is behorpadt.
    Vagy ott se volt? Tán csak a sáncperem
    fölött a hold egy vékony-árnyú gallyat
    kitüntetett…? Felzörgetem a várost,
    ha jelt adhat rá egy szívdobbanásod.

    *

    Elalszol majd, és nem érzi fejed:
    deszka van-e alatta, lenge párna.
    Nem gondolsz utak, arcok ritmusára,
    celebránsok sem említik neved,
    nem ismerik. Bennem tovább rezeg,
    aki lehetnél. Homlokodnak árnya
    velem szalad egy étoszibb világba.
    Őrizlek én, ahogy testvért lehet.

    Szobád nem fog arcodról vallani.
    De vall a véső, ha nem szolgai!
    S élőt, szoborral, lesz, ki összetéveszt.
    Őrölhetnek a város malmai,
    ha nem lesz mód szemedbe mondani:
    csak én vagyok, ki önmagaddal mérlek.

    1963

  • Solymos Ida: Talán szerettél

    Te nem szeretsz. Nem is tudom,
    hogy szerettél-e valaha.
    Arcod, mint kihalt utakon
    a bezárt házak ablaka.

    Én meg csak úgy, ahogy már szoktam,
    felmondlak, mint fájdalmait
    a test, mely gyürkőzik a sokkal,
    s a görcs szétvágja szavait.

    Esetleg szeretsz még, ahogy
    emlékezők az alkonyat
    félcsöndjét, ha a völgy vacog,
    s fölötte elzúg egy vonat.

    Szerettél? Mindegy. Istenem,
    a férfi sokfelé keres
    arcot, kezet, amely felel,
    s oltalmazásra érdemes.

    Most hallgatsz, akkor is, ha tán
    magadról hangosan beszélsz,
    ahogy a bankett abroszán
    hallgat kezed, e hosszú kéz.

    Vendéglői zene nyafog,
    jelre, hangsúlyra figyelek:
    nyitnak-e résnyi ablakot
    a benned alvó istenek.

    1965

  • Solymos Ida: Félóra az újkori Paradicsomban

    Rovarka se repüljön át.
    Ablakomra madár se szálljon,
    még cinke se. A kerti ágyon
    dőlt négyszöget és karikát
    rajzolgasson a délután.

    Ne zötyögjön fejemnél óra.
    Ne kopogjon rozoga bútor.
    El én, elköszönök a bútól,
    magamat fogva vallatóra,
    s átmenetileg épp nem élek.

    Az óra mostantól megálljon,
    ahogy megállt az estebéden,
    mikor elsült az agg kezében
    a vadászpuskás s hosszú álom
    szakadt a házra és urára.

    Testálhatják jussomat másra.
    Javak nélkül így-úgy leélem,
    cirkusz nélkül, nem is kevélyen,
    leélem, ami van még hátra,
    igazammal elbíbelődve.

    Csak félóráig akarok most
    egyedül lenni a világon,
    s hogy ez még hatalmamban álljon,
    aztán jöhet osztálytárs, orvos,
    egymással majdcsak elvesződünk.

    Testetlen gondolat: ez egyszer
    úgy élek, hogy nem úszik árnyam
    cafatos foltokkal utánam,
    a levegővel elkeverten
    egy keskeny mondat lesz a szárnyam.

    Füst voltam én, ajtókon függöny,
    selymét nem orsózták a párkák,
    véletlen kegy rendelte függnöm,
    takarnom korszerűtlen zárkát –
    mögötte nem lakott kívánság.

    Növekedett emlékezet,
    nyűgeimtől tágulni nem hagy!
    Gödrén, lépcsőjén átvezet,
    mormol egy fekete siralmat
    és kutyáival megugat hát.

    Apám szeme villan, ha nézlek,
    műlába koppan, mikor érted
    zarándoklok a villamoshoz.
    Szemközt velem jó lesz latolnod,
    mennyit rongált rajtam az érdek.

    Csak félórára öltözöm be
    a kategorikus közönybe.
    Mikor besomfordál a részvét,
    elfordulok — megkapja részét!
    Bevigyorog, mint kerti törpe…

    Betelepedtem asztalodhoz.
    Levesedből kanálnyit kértem —
    mellemen ha virított érdem,
    hasonlóan a kafferokhoz,
    bámultalak, civilt, fehérben.

    Újképű angyalok sürögtek,
    ámbrát hoztak pörös felüknek,
    mikor a szél is csak magának
    dödögve himbálta az ágat,
    s az Ördögárok bűze fortyant,
    és kerítésünkig föláradt.

    Legtisztább lesz, ami mezítlen,
    legélőbb, amit kőbe véstek.
    Szabad a szó, ha megtöretlen
    furakszik szívéig a létnek,
    szabad, akit példának szántak,
    szóra, cselekvésre ítéltek.

    1967

  • Solymos Ida: Arc nélkül

    Kik által teremtem magam?
    Felejtem is, mint annyian.
    Egymás tőjébe rakott szavak –
    sorsom gúlája ez marad.

    Barátom nincs, apám sem ismer.
    Arc nélkül élek, mint az Isten.

    Mi nem megyünk már sehova,
    élünk mégis hozamra várva.
    Betör az arcok mosolya,
    a térti arcok ragyogása.

    Mi csak naphosszat táradunk,
    alábuknánk az éjszakába.
    Fényesség, egy földrésznyi múlt,
    fekszik törzsünk mellé az ágyba.

    Mi kertet műveltünk, s a lét
    megállt itt néhány pillanatra,
    míg őriztük a szenvedélyt,
    nem tárolván tőkét kamatra.

    Mi orra estünk, majd fölállva
    szétnéztünk, merre lenne út;
    és itt maradtunk, mint az árva,
    ki nem hagyhat házat, falut.

    1969

  • Solymos Ida: Gótika

    Szavaid, keskeny folyama!
    Rajt föl és alá csónakázom.
    Nem gondolok teád soha:
    te lettél a foglalkozásom.

  • Solymos Ida: Üzenet

    Kié ez az ige-halom?
    Előre-hátra olvasom.
    Kinek szólhat az üzenet,
    habár címzettje én vagyok —
    kéményetek, raktárotok.

    Kövületté vált sóhajok
    a kürtő hosszán; iszonyat
    s narancs-édes szavak vegyülnek.
    Itt van, de kokszrideg az ünnep.

    Nem fényébe, csak alkonyatja
    szoborképzetéhez tapadva
    behunyt szemmel úgy szűrni ki
    a hahóból a jajkiáltást,
    mintha elszámoltatna valaki.

    Solymos Ida: Regresszió

    Utazó nyár volt, de egész.
    Aztán szigetelés emitt, amott.
    Kényelmetlenkedés a nappalokkal,
    és éjszaka a zátonyok.

    Mégis az akárhány hajó,
    bármerre úszott,
    égtájára ért.

    Majd: vízalatti torpedó! –
    arcok, arc, visszfénye, hang.

    Solymos Ida: Pohárhomály

    Kininsöprés.
    Mi körnek indult, körbe ért.
    És mindez egyszerűbb, mint hihető:
    ez volt a lét.

    Solymos Ida: Víz alatt

    Gepárdfutású lába volt,
    nagy ollóujjai,
    kilincsrezeknél sárgább arcú,
    oboás–klarinétcs,
    a szólam ha követelte, fújt fagottot is,
    még fülemülét is utánzott,
    és a csalogány visszaüzent neki.

    S volt ő födetlen megnyilatkozás,
    múltból jelen.
    Jegyezni érdemes történetem:
    Isten halántékához leghosszabbik létra,
    távolodása nyújtható folyó.

    Hajóm kéménye, amikor tisztelgett,
    gondot-viselőn mosta oldalát.

    Vízikastélyom kacat:
    árboc, vitorla, tat cafrangjai
    a hínárlétbe mállanák.
    Úszó lakásom lesz nyálkás derengés.

    Fejfám a kormány lenne – elragadta,
    vonszolja-tolja messzire.

  • Solymos Ida: Négy hallgatás

    Ha Istent mondtam: nem az égen túlit,
    csak próbáltam, aminél nincs nagyobb;
    halántékához támasztható létrát,
    nézhetőből a képzet-bizonyost.

    Kapaszkodni, lenn úszni, leszakadni,
    s maradni épnek – mitől is lehet,
    ha járhatatlan, elkeringélt sorsot
    védetthez a védtelen szegezett?

    Még tartósított halmazállapotban
    hűtött harag is megavasodik:
    négy hallgatás közt mennykő hogyha csattan,
    meg-megreped: visszhangoz valakit.

  • Solymos Ida: Lugas

    Elháltam homloka mögött,
    halálom ott kerestem.
    Hálám erszénye oly tömött,
    arany tallér tallér fölött;
    szétreped, hova rejtsem?

    Lelkébe költözködtem én,
    menteni ingóságom:
    cinkpohár mellett szemfödél,
    repkény, mit fölnevelt a szél,
    bölcső meg szalmajászol.

    Sejlett egy lugas is amott,
    vagy tán kápolna-féle.
    Tervrajzról ember nem tudott,
    nem próbálták holdkórosok –
    fénylett párkánya széle.

    *

    Egy reggel napfogyatkozás,
    és kihagyó eszmélet,
    és alamuszi bosszúság,
    gyilkolásvágyból kalodák,
    vérem-íróccsentő ékek.

    Földmozgás, rengés, kőeső,
    belvizek helyett árvíz –
    a drágán-olcsón vehető,
    hasadozó hajcsár-idő
    trappja szétrohaszt bármit.

    A sehovába-lett lugas?
    Gügyeteg ingóságok?
    Ha párkánydarab se maradt,
    csak mácsonya, gizgaz-maszat:
    csonthulladékig ások?

    Túrom a ronda terepet,
    kötésig kavicsos iszap.
    A száraz szél már itt lehet…
    Földsüket csöndben építek
    megint lugast, másik lugast.