Mosolygott mindig. Mélabús mosoly,
Melyben sugár s könny lágyan összefoly.
Jól tudtam, hogy nagy, nagy bánatja volt.
Nem láttam mégse bájosabb mosolyt.
Faggattam, kértem: Nos, mi bántja hát?
De mást nem láttam, csak szép mosolyát.
Rajtam pihent a könny-áztatta szem,
S mosollyal mondta: Nem fáj semmi sem!
Mint vándor-angyal járt e bús világban.
Ha égre nézett, mosolyogni láttam.
Úgy tetszett nékem: a magasba fönt
Mosolygó szemmel társakat köszönt.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok.
Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség:
aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné.
Közben már megtudtam, hogy szeretet kapni nem lehet;
mindig csak adni kell, ez a módja.
Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb,
mint a szeretetet kifejezni.
A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek,
akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát
rögzíteni tudják szavaikban.
A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek,
nincs hőfoka, mint a szerelemnek.
Tartalmát nem lehet szavakban közölni;
ha kimondják, már hazugság.
A szeretetben csak élni lehet,
mint a fényben, vagy a levegőben.
Szerves lény talán nem is élhet másképp,
csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
Burns: The deil síawa wi’ th’exciseman
Jött az ördög hegedüszóval,
Elvitte a fináncot;
És minden asszony így kiált:
”Belzebub, éljen a táncod!”
Az ördög, az ördög,
Az ördög e tánccal
Oda van, oda van,
Oda van a finánccal.
“Cefrét verünk, főzünk italt,
Lakomát csapunk, nagy táncot:
Szépen köszönjük, Körmös úr,
Hogy viszed a fináncot!”
Az ördög, az ördög,
Az ördög e tánccal
Oda van, oda van,
Oda van a finánccal.
“Van csárda-tánc, kuferces, lánc,
Tudunk polkát és fráncot:
De legjobb tánc az ördögé,
Hogy viszi a fináncot.”
Az ördög, az ördög,
Az ördög e tánccal
Oda van, oda van,
Oda van a finánccal.
Hasadnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar!
Bölcsődtül kezdve sírodig
Ezt ápold, ezt takard.
A nagy világon ekivűl
Nincs más, amit mivelj:
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt enned, innod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt,
Ez a föld másra sem való,
Csak hogy eltékozold.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Bátorság volna ezt a hont
Neked fenntartani.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
Szabad száj! itt csikorgatod
Véres fogaidat.
A tölgyek alatt
Sokat űltem másszor,
De meg is bántam
E hibámat százszor:
Jutott nekem érte
Keserű falat;
Dehogy űlök többé
A tölgyek alatt!
A tölgyek alatt
Verset gabalyíték;
Ment, – homlokomat
Sem verte veríték;
Vesszőt futa, – hétszer
Föl meg le szaladt
Érte szegény kis vers:
“A tölgyek alatt.”
“A tölgyek alatt
Én űlni ne merjek,
Miután lettem
(Magam írom) gyermek” –
Nagy ménkü levélben
Jött parancsolat –
“Avagy írjak prózát
A tölgyek alatt.”
“A tölgyek alatt
Beteg, ősz poéta
Leűlhet ugyan,
Ha nehéz a séta:
Hanem aki hatvan
Telet ért s nyarat,
Az versbe ne fogjon
A tölgyek alatt.
“A tölgyek alatt
Öreg hernyók másznak,
Melyek ifjan mint
Lepkék karikáztak;
Eg a világ rende,
(Visszára halad):
Aki hernyó, másszon
A tölgyek alatt!
“De tölgyek alól
Pindusra ne másszon,
S ott mint fiatal
Ne is hadonázzon;
Mi vagyunk, babért ki
Ott mostan arat:
Ő fogja be száját
A tölgyek alatt!”
Mert tölgyek alatt
Üte lantján csorbát,
S lánglisztje közé
Elegyíte korpát:
Most, ha mi lisztlángot
Őrölt e garad,
Mind korpa ez egytől:
“A tölgyek alatt.”
“A tölgyek alatt
Babérjain űlve
Még élhet ugyan,
Nem irígylem tűle:
Hanem irjon már más,
Ki fiatalabb
S nem rímel a b-re
Igy: “tölgyek alatt.”
“A tölgyek alatt” –
Küldöm kritizálva:
Minden sora bűn,
Minden szava szálka.
Nincs benne sem érzés
Sem egy gondolat,
Csupa üres léggömb
“A tölgyek alatt.”
“Ki a tölgyek alatt,
Noha csúzos karral,
Üstökbe nem áll
Egy nyári viharral,
S ha érzi szelét, már
Gyáván beszalad:
Hogy’ is írna az jót,
A tölgyek alatt!
“A tölgyek alatt –
Felhők szeme rebben” –
Van-e szép, vagy kép,
Vagy értelem ebben?
“Felhők szeme” ilyen
Csoda-bogarat
Képzelni… ha cédrus,
Nem tölgyek alatt!…
“Ám, tölgyek alatt
Hiú vén poéta
Megszokta nagyon
Olvasni nevét a
Rossz verssel, amelytől
Már fű-fa szalad…
Úgy ontja örökké
A tölgyek alatt.
Énekes história
Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
Sem méltó megtörleni.
Im haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; – ajka hallgat,
Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
Ősz fején úgy nem lesz gond.
Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
De szegény – csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
Már ezért sem érdemes.
Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, –
S hogy sem esztendő, se’ hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
Bátran az iródeák.
“Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
Ha »igen«, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
Elveszem egy ingben is.”
Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: “egy ingben is!”
Apja lábához lerogy.
A deákkal hajduk bánnak.
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón’ édes vére,
S dobja a legény után. –
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
A kastélyban ezután.
Szalma-viskó s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
“Kis kunyhóban is megfér”.
Kis kunyhóban is megfér.
Így végződik Schiller dala (An der Quelle…) SZEMERE Pál fordításában, mely a század első felében országszerte zengett érzelgő ifjak és leányok ajkán. – A. J.
Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
S könnyes szemmel oda súg
“Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
Azt mondja, kisasszonyunk.”
“Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom – nem volt – nem kell!”
Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
Mindenféle furcsaság.
Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
Láthatatlan szellemek.
Szép ajak mond: “Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel.”
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
Ismert kézzél: “Én, Verón.”
Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy “ah!” szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
Sápadt, rongyos, – ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
Egy idétlen csecsemő.
“Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, –
Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel,
Nem volt arra ért korú.”
Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; – nem is látja
Többé semmi társaság.
Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
Amit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
“Csitt… való: a gróf bolond.”
Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
Engesztelni mit tegyen?
“Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
Nála több az irgalom.”
“Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
Ott nyugodjál, gazdagon.”
“Oh – hová kopóid űztek –
Jobb nekem már a vadon!”
Még egy kép jön, az utolsó:
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva
Csak az ítéletnapon.
A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
“Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”
Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.
Állata őrzeni négy alabárdost:
“Lélek ez ajtón se be, se ki…”
“Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?” – “Vissza neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”
Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. –
Maga, pecséttel, “hívja tetemre”
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.
“Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
“Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”
“Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
“Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!”
“Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.
“Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.
“Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér – fekete folt.
“Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,
Arca szobor lett, lába gyökér.
– Sebből pirosan buzog a vér.
Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
Döbbenet által a szív ere fagy:
“Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
Hallgat el, aztán így rebegi:
“Bárczi Benőt én meg nem öltem
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.
Bírta szivem’ már hű szerelemre –
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval “igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”
S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: “Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
“Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült -” *
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára űlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!
Ő volt az, ki addig főzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess, madár!
Pörgé Dani most őbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
“Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár.”
Rebi néni mondja: kár!
Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendőt s egyebet:
“Nesze, lyányom? e mézes bor
Erősítse a szived:
Szépnek úgy nem tenni kár!”
– “Hadd jöjjön hát a kasznár.”
Hess, madár!
Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tűri még.
A bölcső is ott van már:
Künn egy varju mondja: kár!
Hess, madár!
“Asszony, ördög! vidd apádnak
Haza ezt a gyermeket –
Ne! a varjut (hol a puskám?)
Útra meglövöm neked.”
Varju azt se mondja: kár!
El sem is rebbenti már:
“Hess, madár!
Híre terjed a helységben: .
“Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
S Rebi néni leesett!”
Rebi lelke nem vón’ kár:
De, mint varju, visszajár
Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varju elkiáltja: kár!
Hess, madár!
Keskeny a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varju látja, mondja: kár!
Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte;
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: “megállj, görög!”
Varjú mind’ kiséri: “kár!…
Fennakadsz te, szép betyár!”
“Hess, madár!”
“Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
Azzal elbánok magam.”
Fekete volt; mint bogár:
Asszony ott sír: “mégis kár!
Hess, madár!”
Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég ne’kül
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!
Duna vizén lefelé úsz a ladik,
A ladik,
Róla muzsikaszó, muzsikaszó, csimpolyaszó
Hallatik;
Juhaj! viszik a piros almát, barackot,
Juhaj: Kevibe Szent-Endréről menyasszont!
Piros almát eladják a budapesti
Piacon,
Abbul cifrálkodik Kevibe’ a piros arcu
Menyasszony:
Juhaj! de derék ruha ez a fejkötő:
Megfér ezalatt akármennyi szerető!
Kevi csárda reggel óta tele van,
Teli van :
Ott járja a kolót egy éles késsel, véres késsel
A Jovan :
Juhaj! piros volt, de csak férges alma volt,
Asszony, csinos volt, de azért csak r-a volt.
Duna vizén lefele úsz a ladik,
A ladik,
Róla hejjehujja, szitok-átok, dávoria
Hallatik :
“Juhaj! közel már Alexinác, Knyazevác:
Engem Kevi-Rác, többet ugyan sose látsz!”
Szólt a fiú: “Kettő, vagy semmi!”
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta… késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
“Egy fiatal élet-remény.”
A kártya nem “fest”, – a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!… ő vándorútnak
– Most már remény nélkül, magán –
Indúl a késő éjszakán.
Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré “Szűz-Szent-Margit” nevet.
Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; –
Lenn, csillagok száz-ezeri.
S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.
Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
“Uj hid! avatni mind! vigan.”
“Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
“Egymásé a halál után!”
S buknak, – mint egykor igazán.
Taps várja. – “Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!” –
“Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!”
S elsímul a víz tükre lenn.
Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
“Én a quaternót elszalasztám!”
“Én a becsűletet, – pedig
Viseltem négy évtizedig.”
S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: “Én most tanúlám
Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!”
Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
“Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog! –
Fogadd be, nyílt örvény-torok!
Unalmas arc, félig kifestve –
Egy úri nő lomhán kikel:
“Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!”
Ezt is hullámok nyelik el.
Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
“Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napleont!”
A többi sugdos: “a bolond!…”
Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
“Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!”
“Én dús vagyok” kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! –”
“Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom’!”
Eltűnnek mind, a járt uton.
“Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó!” –
“Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. –”
Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.
Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.
Néz a fiú… nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.
S nincs ellenállás e viharnak, –
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. –
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt
